2001-ben újra a második ligában találta magát a City, ebben a szezonban, pontosan tizenkilenc éve az egyik legőrültebb bajnokit játszotta a csapat a Maine Road-on a Norwich City ellen.
Az évforduló napján erre a meccsre tekintünk vissza. Piros lap ellenére simán megnyert meccs, emlékezetes szólógól.
Tíz ujjat megnyalós meccs.
1999-es harmadik ligás play-off győzelem után 2000-ben egy lendülettel ment fel a City a Premier League-be, ami elsőre megfeküdte a csapat gyomrát, így két évtizede (remélhetőleg nagyon hosszú ideig utoljára) visszakerült a csapat a Championship-be (ami akkor League One néven futott).
A szezon kezdetekor Norwich-ban simán kikapott a City 2:0-ra. Szeptemberben-októberben volt egy hullámvölgy, de januárra
A Premier League-ből ismerős volt már akkor is Kevin Keegan csapata. Lényegi erősítést Schmeichel és Anelka jelentett.
Ezen a meccsen kezdett a későbbi City menedzser Stuart Pearce, a legendássá vált kapitány Richard Dunne, a húsz éves Shaun Wright-Phillips, Ali Benarbia, Kevin Horlcok és a parádés csatárduó, Paolo Wanchope és Shaun Goater.
És a két főszereplő Danny Tiatto és Eyal Berkovic.
A meccs elején csúnyán elgurult Tiatto gyógyszere, szédületes hisztit csapva távozott, senki nem gondolta volna, hogy sima lesz a vége.
Berkovic első gólja nem volt csúnya, de a parádét a második félidőre tartogatta. Addig még egyenlített David Nielsen és újra megszerezte Wanchope, büntetőből (hiába nyomta a fuckoffot Rob Green, jogos volt).
A csattanó az izraelié lett. A kapus, Carlo Nash kidobása után szép szólót vágott le, nem kell sokat írni róla, elég nézni.
Ezután a meccs után várt még 14 győzelem a csapatra, na és persze a Premier League.
https://www.youtube.com/watch?v=42I_vmJO1xY?enablejsapi=1&