Ez az írás – ahogyan az a címből is kiderül – természetesen Pablo Zabaletáról szól. Hogyan is ne ő lenne minden City drukker álma, amikor is hétről hétre nyújtott pazar teljesítménye mellett kilóg társai közül szerénységével, küzdőszellemével, illetve klubja és a játék iránti alázatosságával.
Pablo 2008 nyarán igazolt ebbe a csodás klubba, mi pedig mit sem sejtve, talán kicsit csodálkozva meredtünk erre a kétségkívül szimpatikus és kicsit csóri tekintetű srácra (huszonhároméves volt akkor). Közvetlenül az arab hatalomátvétel előtt érkezett, nehéz belőni, mennyire az új éra igazolása, illetve mennyire nem. Mindenesetre Sparky egyik legbrilliánsabb igazolása (és egyáltalán tette, mert foci az nem mindig volt) volt Kompanyval vagy de Jonggal egyetemben, más kérdés, hogy véleményem szerint egyikhez sem volt túl sok köze (Tévezhez végképp), elvégre Hughes mindig is a PL-proven material híve volt, és ilyen furcsa perverziótól vezérelve meg is vette Santa Cruzt, na mindegy.
Akkoriban (sőt, gyakorlatilag mindig, mióta nekem City a City) igen kényes poszt volt a szélsőbekk pozíciója, éppen egy évvel azelőtt próbálkoztunk egy másik Spanyolból érkezett hátvéddel, Garridoval, aki idén nagyon helyes módon remek centerrel szopatta meg jelenlegi csapatával (Norwich) a ragst, de ez ugyancsak mindegy most, és például az ifjú baszk sem volt semmire sem megoldás, a PL-proven Bridge pláne.
Zabaletát persze figyeltük korábbról is, és muszáj megemlíteni, hogy 2008-ban stabil kezdő volt az Olimpiát nyerő argentin válogatottban, többek között olyan senkikkel játszott egy csapatban, mint Agüero, Messi, Lavezzi. Rá egy héttel már City játékos volt, sőt rá három évvel már bizonyos Sergio ‘Kun’ Agüero is újra csapattársa lett, ezúttal klubszinten. Ha más nem, hálátlan barátaim, legalább az efféle közvetítő szerepe miatt mormogjunk el felé egy köszönetet.
Nemcsak az olimpiai válogatottig eredeztethető vissza barátságuk, Barcelonában is több évet töltöttek együtt
A Spurs blogban egyébként is ismételten felröppent a napokban szerződést hosszabbító Messi neve, pedig semmi túlzó nincs abban, ha azt mondjuk, legalább akkora esélyünk van őt leigazolni, mint Levynek.
Persze Zabman ennél sokkal többet ér nekünk, semmint idecsalogassa sok hülye honfitársát, ráadásul hála a jó égnek Lavezzit így sem sikerült. Ne feledjük, hogy bárminél elsőbbrendűbb nála a csapatérdek (vagy helyettesítsük be családi életre, válogatottra, éppen mi aktuális – emlékezhetünk, hogy első dolga volt egy éve beteg papájához utazni, minekutána anyukáját még kiskorában elveszítette, az ő emlékét egy tetoválás formájában a mellkasán viseli, más tetkójáról nem is tudok). Legékesebb példája ennek a híres müncheni találkozó, ahol Tévez nem hajlandó követni Mancini utasításait, és Zabaleta a tőle megszokott vehemenciával honfitársa ellen fordul, és szemmel láthatóan megkérdőjelezi viselkedését. Oké, hogy ez így természetesnek tűnik, mégsem biztos, hogy bárki hasonló helyzetben nyíltan felemelné hangját kollégája ellen, Zabaleta viszont egy pillanatra sem helyezett semmit a klubérdek elé, és ezért maximális respekt.
Ha a többiek miatt meg is érdemelnénk mondjuk a zsoldos City frázist, már emiatt az egy ember miatt illetlenség egy ilyen gyűjtőnévvel illetni a csapatot. Érdekes, hogy amióta megfogalmazódott bennem az, hogy ezt az embert meg kell örökíteni legalább egy külön poszt formájában, mintha csak tovább bizonyítaná, hogy ő bizony bőven rászolgált. A legutóbbi meccsen (Newcastle) tizenkét szerelést mutatott be – háromszor annyit, mint a meccsen második legtöbbet szerelő játékosok (azokból három volt összesen a két csapatban). Átlagosan is a legjobb ebben csapatunkban, az említett meccsen elért gólpasszáról nem is beszélve. Teljesítményben tehát semennyire sem marad el – most már legalább három éve – a liga krémjétől, voltaképpen posztján ő maga a liga krémje, ezt mostanság odakünn sem kérdőjelezi meg senki, sőt pfej Gary Neville is abszolút pozitív véleménnyel van róla, bár belőle látens City szimpatizáns lett, amióta a Skynál szakért.
Vereség a derbin ide vagy oda, a góljánál szívmelengetőbb pillanat egyedül az volt a meccsen, amikor Van Persie góljánál magába összeroskadva rogyott össze Hart kapufájánál.
Ez a képsor (lentebb) mindent elmond róla – őszintén, melyik szurkoló nem érzett hasonlóan ennél a gólnál, és melyik szurkoló egyik legkedvesebb érzése az, amikor kedvence pontosan ugyanakkora fájdalommal viseltetik olyasmi miatt, ami őt magát is nagyon bántóan érinti? PabZab emberi nagysága kikezdhetetlen, és annyival mindenképp előttünk jár, hogy mérhetetlen profizmus és teljesítmény is jár amellé a tény mellé, hogy igazi rokonlélek az argentin nekünk, szurkolóknak. Neki köszönhetően ez a vereség is egy könnyebben emészthető valamivé vált.
A srác nemcsak, hogy a pályán rendszerint bizonyítja rátermettségét, rendszeres látogatója a fiatalok meccseinek, sőt olykor különböző szurkolói fórumokon is könnyen rátalál Manchesterben az ember, autogramosztásnál és egyéb mókáknál pedig rendre kedélyes és szívélyes, ahogyan azt megszokhattuk. Nem is értem, mikor van ennyi minden mellett ideje még kopaszodni is, de minden kétséget kizáróan ezt is győzi, jóval sűrűbb hajkoronája volt még ideérkezésekor. Továbbá tiszteletre méltó, milyen elfogadható szinten (parádés akcentussal!) műveli ezt az argentinjaink számára felettébb nehéz nyelvet – hozzáállása az élet minden területén igazán példás.
Alighanem törvényszerű a leírtak után, hogy szinte minden esetben őt találja el egy csúnya láb, egy még csúnyább könyök a meccseken, és teszi próbára ironmanségét. Eddig állta a sarat, pedig a Stoke ellen, a Spurs ellen Adebayor jóvoltából, illetve Scholes talpa nyomán szenvedtetik a srácot rendesen ádáz ellenfelei. Nyilván Pablo sem félti őket, de az évek során mostanra szépen letisztult annyira a játéka, hogy már csak a sárga van benne, nem a piros – tavalyi PL szezon volt az első olyan, hogy nem állítatta ki magát egyszer sem, remélhetőleg a sor idén folytatódik.
Nemlétező hölgy olvasóinknak is szeretne kedvezni a poszt
Vicces, mert éppen posztján nem játszik Micah Richards is, aki az egyetlen tényleges saját nevelés a mostani ‘A’ keretben, mégis azt kell mondjam, Zabaleta bárkinél jobban „City” ebben a csapatban, és nem jut eszembe senki más, aki esetében annyira kívánnám, hogy tőlünk vonuljon vissza valamikor igen soká’ (Kompany most nem ér). Ha mégis eljön a nap, amikor távoznia kell, azt gondolom, nemcsak én siratok majd egy igazi klublegendát. Ian Brightwell több mint háromszáz bajnoki meccset húzott le ebben a csapatban jó tizenkét szezon alatt Zabaleta fő posztján (igaz is, még ki sem emeltük, hogy majdnem hasonló szintet hoz le az argentin hős a védelem jobb, illetve bal oldalán, sőt a középhátvédek előtt vagy éppen helyén is), de ha Zabaleta ilyen tempóban folytatja, könnyen kiszoríthat bárkit az all time top City csapatokból, minden képessége és tulajdonsága megvan hozzá.
Long live the Zab!