A legutóbb bemutattuk Big Mal játékos-pályafutását, illetve korai edzői karrierjét.
A második részben szót ejtünk a City-vel elért sikereiről, a Crystal Palace-nál eltöltött három évéről, továbbá a poszt végén néhány pikáns sztorival megpróbáljuk érzékeltetni, hogy Allison miért is volt a angol labdarúgás legszínesebb egyénisége a 70-es években.
Sikertörténet a Manchester City-vel
1965 nyarától tehát Joe Mercerrel közösen elkezdték fokozatosan építeni a csapatot. Summerbee után további ismeretlennek számító, de nagy tehetséggel megáldott játékosok kerültek a csapatba. Ilyen volt például Colin Bell, vagy a kapus Joe Corrigan is. De a saját nevelésű játékosokra is bátran támaszkodtak, a kezük alatt vált kiforrott játékossá Mike Doyle és az 1969-es FA Kupa döntőjét eldöntő Neil Young is. A későbbi sikereknek hála, a klub költségvetése is biztosabb lábakon állt, így került a csapathoz a rekordösszegért szerződtetett Francis Lee.
Bell sprinthez készül.
Allison nem tétlenkedett, bátran alkalmazta új ötleteit a csapat felkészülései során. Az első edzők egyike volt, aki a táplálkozás fontosságára hívta fel a figyelmet, továbbá megtiltotta a játékosoknak, hogy sört igyanak. Helyette viszont engedélyezte az általa is hőn szeretett pezsgő fogyasztását, ahogyan ő fogalmazott: „egy jó ital, mindig tiszta ital„. Az edzésmódszerekben talán az erőnlét terén vezette be a legtöbb újdonságot. Summerbee-éket egyetemi tanárok bevonásával gázálarcban, futópadokon futtatta. Allison és Mercer az akkori gyakorlattal ellentétben naponta két edzést vezényelt, ami ugye ma sem mindenhol megszokott, emlékezzünk csak arra, amikor Tévez két éve nyíltan kritizálta Mancinit azért, mert naponta két edzést tartott. Gyakorta voltak olyan edzések is, amelyeket a salford-i rögbicsapattal közösen tartottak. A melegebb évszakokban pedig sűrűn jártak át a szomszédban lévő, palánkkal körbevett korcsolyapályára, ahol gyakorlatilag a kispályás focit gyakorolták. De Allison tréningjein megfordultak atlétika edzők, sőt balett táncosok is…
Az 1969-1970-es csapat.
Allison munkája már rögtön az első idényben beérett. Az első és egyik legfontosabb feladat a nézők visszacsábítása volt a Maine Road-ra. Az 1963-as kiesés után drasztikusan visszaesett a nézőszám, félévvel „Big Mal„-ék érkezése előtt a City a Swindon elleni hazai bajnokin negatív nézőcsúcsot produkált, mindössze 8 ezer néző volt kíváncsi a „kékekre„. A nyári változások azonban felkeltették a drukkerek érdeklődését és már az első hazai meccsen a Wolves ellen 25 ezren ültek a lelátón. Allison eltökélt célja volt, hogy már a másodosztályban, legalább a nézőszám terén felvegye a versenyt a City a United-del. Ezzel kapcsolatban kötött is egy 10 fontos fogadást Pat Crerand-del, a United egyik játékosával, akinek az volt a véleménye, hogy a City gyakorlatilag haldoklik és soha nem lesz már képes 30 ezer feletti nézőszámot produkálni. Crerand hamar elveszítette a fogadást, hiszen még az őszi Norwich elleni bajnokin összejött a 34 ezer néző a Maine Roadra. A nézők mellett jöttek az eredmények is, és végül öt pontos előnnyel a Manchester City megnyerte a másodosztály küzdelmeit. Két évvel később általános elképedésre az angol élvonalban is aranyérmet szereztek, sőt 1969-ben FA Kupát, 1970-ben ligakupát és KEK-et, 1968-ban és 1972-ben pedig Charity Shield-et nyert a csapat Mercerrel és Allisonnal. A sikereknek köszönhetően számos nagyobb csapat megkereste Allisont, köztük az olasz Juventus is, ám „Big Mal„-nek szent meggyőződése volt, hogy idővel Mercer átadja a teljes irányítást, és ezért visszautasította a torinói ajánlatot.
Azonban Mercer továbbra is a helyén maradt, ez pedig frusztrálta Allisont. A
remek munkaviszonyuk idővel megromlott és a 70-as évek elejére két klikkre oszlott az öltöző. 1972-ben egy tulajdonosváltás következtében Mercert klubigazgatóvá léptették elő, Allison pedig ténylegesen átvehette az irányítást. A váltás ellenére azonban a csapat teljesítménye visszaesett, és a bajnokesélyes csapat csak a negyedik helyen tudott végezni 1973-ban. Ekkor kereste meg Allisont a Crystal Palace, aki belevágott a londoni kalandba. A hét év közös munka során Mercer és Allison összesen hét címet (bajnoki cím az első- és másodosztályban, ligakupa és FA Kupa, KEK, kétszer Charity Shield) szereztek a Manchester City-vel és bár Mercer volt hivatalosan a menedzser, egybehangzó vélemények szerint főleg Allisonnak köszönhetőek a sikerek, aki edzésmódszereivel, taktikai és pedagógiai érzékéve sikeres csapatot tudott összehozni a jórészt ismeretlen srácokból.
Az 1967-1968-as bajnokság megnyerése után Allison kijelentette, hogy a City uralni fogja Európát a BEK-ben. Nos, hogy ez nem következett be, arról a Fenerbahce gondoskodott, ugyanis a törökök már rögtön az első körben kiejtették az angol bajnokot. A fenti videó az 1969-es FA Kupagyőzelemkor készült, ahol a riporter feltette a kérdést Allisonnak, hogy ezúttal vajon hogyan fognak szerepelni a KEK-ben. „Big Mal” viccesen csak ennyit mondott: „Az első fordulót mindenképpen sikerrel vesszük.” Az Athletic Bilbao ellen ez meg is történt, sőt a belga Liers, a portugál Académica és a Schalke 04-en keresztül egészen a bécsi döntőig masíroztak, ahol a lengyel Górnik Zabrze ellen 2-1-re győztek, ezzel megnyerve a Kupagyőztesek Európa Kupáját.
A Crystal Palace-nál
A londoni csapatnál a manchester-i receptet (fiatalokból próbált ütőképes csapatot varázsolni) akarta megvalósítani, ám itt korántsem brilliáns edzői húzásaival hívta fel magára a figyelmet. Érkezése után megváltoztatta a klub becenevét a korábbi „Glaziers„-ről a ma is használatos „Eagles„-re, illetve az együttes színeit bordó-kékről, piros-kékre cserélte. Munkássága alatt a Palace a harmadosztályig csúszott vissza, ennek ellenére 1976-ban egészen az FA Kupa elődöntőjébe vezette a „sasokat” (kiejtették többek között a Chelsea-t és a Leeds-et is). A kupamenetelés alatt kezdte el hordani kabalából a névjegyének számító „fedora” kalapot és szőrmekabátot. Azonban 1976-ban a jó kupaszereplés sem volt elég ahhoz, hogy a kispadon maradjon és három év után felmondtak neki, a Selhurst Park népe azóta is legendaként tiszteli. „Malcolm Allison rárakta a térképre a Palace-t. Senki másnak nem sikerült még az, hogy valaki az elsőosztályból a harmadikig csússzon vissza, és még így is hősként kezeljék.” – mondta a Palace egykori védője, Jim Cannon. Ezután rövid időre visszatért a Manchester City-hez és a Plymouth-hoz is, de egyik csapatnál sem tudott komoly eredményt felmutatni, így idő előtt távozott mindkét klubtól. Vándormadárként megfordult a Sporting Lisszabonnál (egy szezon alatt bajnok és kupagyőztes tudott lenni, amire egészen 2000-ig egy edző sem volt képes a Sporting-nál), a Middlesbrough-nál, Kuvaitban és kisebb angol csapatoknál is.
A médiaszemélyiség
A manchesteri sikerek felszínre hozták Allison kissé nagyképű énjét is. 1970-ben egy Old Traffordon rendezett városi rangadó előtt odasétált a Stretford End lelátója elé, és ujjaival mutatta, hogy a hazaiak négyet fognak kapni. A végeredmény 4-1 lett a Citynek. Az ilyen és ezekhez hasonló megnyilvánulásai miatt az angol labdarúgó szövetség örökre (1979-ben visszavonták a büntetést) eltiltotta a kispadtól Allisont, ezért is található róla annyi, a lelátón megörökített fotó.
Az angol televízióban az 1970-es és 1974-es világbajnokság alatt szakértőként volt jelen az ITV stúdiójában. A közvetítések alatt valóságos „showman” volt, hatalmas szivarral a szájában nem egyszer olyan megjegyzései voltak, hogy a stúdióban helyet foglaló kollégái (Brian Clough, Pat Crerand, Bobby Moore) majdnem leestek a székükről.
Nőügyeit nem rejtette véka alá, számos „skalpot” szerzett az évek során. Viszonya volt többek között a Profumo-botrányba keveredett Christine Keelerrel és két angol szépségkirálynővel is. Állítólag, mikor Torinóban tartózkodott és a Juve vezetőivel tárgyalt, összeszűrte a levet egy magyar sztriptíztáncosnővel, akit végül azért hagyott ott, mert megunta, hogy állandóan neki kellett sétáltatnia a hölgy csivaváját. De 1976-ban közös fürdőzésre invitálta Fiona Richmondot, a korszak legnagyobb angol szexszimbólumát a Crystal Palace zuhanyzójába, kép ITT. Egy legenda szerint, szintén a Palace-nál történt az az eset, amikor egy ifista kapta rajta Allisont, amint az öltöző gyúróasztalán egy playboy-nyuszit dugott. „Big Mal” egyébként kétszer házasodott, ezekből pedig hat gyermeke született.
Italozási szokásairól természetesen mindenki tudott. Még a manchesteri évei alatt történt, hogy az egyik bajnoki győzelem után összesen 23 üveg pezsgőt fogyasztott el, és csak Francis Lee segítségével tudott hazajutni. De híres sztori az is, mikor az egyik bárban a pincér odanyújtotta Allison elé az 1000 fontos számlát, aki csak így reagált: „Addig ne gyere vissza, amíg nincs megduplázva az összeg!„.
„Big Mal” egyik fia 2001-ben jelentette be a nyilvánosságnak, hogy apja
alkoholizmusban és súlyos depresszióban szenved, életének utolsó éveire pedig szellemileg teljesen leépült. 2010. október 14-én, 83 évesen hunyt el. Halálával a City egyik legnagyobb alakja távozott az élők sorából. A drukkerek, akár csak a játékosok imádták Allisont. Colin Bell szerint, „Big Mal” volt a kulcs a City 60-as és 70-es évek sikereinek az ajtajához. Nemcsak edzőként, hanem pedagógusként és pszichológusként is kiválóan megállta a helyét. Summerbee régebben viccesen megjegyezte, hogy a felesége anno nem egyszer volt féltékeny Allisonra, mivel több időt töltött a Maine Roadon, mint otthon. Clough mondta róla régen, hogy lehet kritizálni, lehet utálni azért, ahogyan élt, ahogyan viselkedett sokszor, de a Citynél elért eredményeiért kijár neki a maximális tisztelet. Tavaly májusban, amikor Manciniék megnyerték az FA Kupát és hazavitték azt ünnepelni az Etihadba, az ünnepség előtt lejátszottak egy rövid filmet Allisonról, amelyet a stadionban szinte mindenki felállva tapsolt meg.
Az ünnepség alatt jelentette ki állítólag Dzeko azt, hogy ha idén bajnok tud lenni a Manchester City, akkor „Big Mal” tiszteletére a bajnoki ünneplést a híres „fedora” kalapban és szivarral a szájában fogja végig csinálni.