A 80-as évek közepétől már erőteljes és keserű jelei voltak annak, hogy a Manchester City egyre nagyobb sebességgel halad lefelé az angol labdarúgás lejtőjén, miközben a United pont az ellenkező utat járta be. Pénzügyi nehézségek, tüntetések Swales ellen, menedzserkeringők, kiesés a másodosztályba. Javarészt ezek is jellemezték a City-t egészen a 2000-es évekig. 1989. szeptember 23-án, a Maine Roadon megrendezett 111. manchesteri derbin azonban a jóval esélytelenebb City csodát tett a nagyságrendekkel gazdagabb és jobb játékosokat felvonultató United ellen.
1989 tavaszán két másodosztályban töltött idény után a Manchester City visszaverekedte magát az angol élvonalba. Mind Mel Machin menedzser, mind pedig a mindig hangzatos kijelentésekre képes, ám a Maine Road közönsége által sűrűn kritizált Peter Swales klubelnök önbizalommal telve várta az új szezon kezdetét. Swales azonban nem hazudtolta meg önmagát és újfent olyan olyan húzást engedett meg magának, amely még népszerűtlenné tette őt a City szurkolók előtt. 300 ezer fontért eladta azt a saját nevelésű Paul Mouldent Bournemouth-ba, aki az előző idényben gólkirály és az év játékosa is lett a Divison Two küzdelmeiben, és nem mellesleg a drukkerek körében az egyik legnépszerűbb játékosnak számított. A helyére érkezett Ian Bishop a Moulden-ügylet részeként a Bournemouth csapatától közel 430 ezer fontért, aki aztán fél évvel később tovább is állt a West Hamhez. Swales dilettáns játékospolitikájának egyik tökéletes példája volt ez.
Az új szezon borzalmasan kezdődött. Az első négy forduló után 1 döntetlennel és 3 zakóval a tabella alján találta magát a Machin-csapat. Ezután következett 3 év után az első United elleni derbi hazai pályán, amely nem sok jóval kecsegtetett. Még a legelvakultabb City szurkolók is arra számítottak, hogy Ferguson csapata nagy eséllyel felmossa a Maine Road gyepszőnyegét a kékekkel.
Az 1989/1990-es Manchester City
Ferguson és a United gyakorlatilag korlátlan pénzügyi lehetőségekkel rendelkezett. Az angol labdarúgás legnagyobb költekezőjének számított abban az időben a United. Azt vettek meg, akit csak akartak, majdnem 10-szer többet ért a játékoskeretük, mint a City-é. 1989-ben sem vitték túlzásba a spórolást, összesen 7 új játékost vettek, köztük olyan neveket, mint például Neil Webb (1.5 millió font), Mike Phelan (750 ezer), Gary Pallister (2.3 millió, ami brit rekordösszegnek számított), Paul Ince (1.7 millió) és Danny Wallace (1.2 millió). Érdekesség még, hogy az angol médiát is uralta a United, az újságok és a televíziócsatornák minden egyes alkalommal kiemelten foglalkoztak a Vörös Ördögökkel, köszönhetően többek között egy új tulajdonosjelölt felbukkanásának (és annak látványos performanszának).
Ezzel szemben a City-nél állandóak voltak a financiális problémák. A már említett Bishop mellett 1989 őszén még Clive Allen (aki nem lépett pályára ezen a meccsen) érkezett, aki az első játékos volt 1981 óta, akiért kifizettek legalább 1 millió fontot. A csapatban viszont már ott voltak az 1986-os ifjúsági FA Kupagyőztes csapat fiataljai is a csapatban. Paul Lake, David White, Ian Brightwell, Andy Hinchcliffe és Steve Redmond szinte állandó kezdőnek számítottak már akkor az első csapatban. Felcsillant tehát a remény, hogy egy ígéretes generáció újra a legnagyobbak közé emelheti a hanyatló klubot.
A tősgyökeres manchesteri Hinchcliffe 2004-ben a következőket nyilatkozta arról a meccsről.
Aki születése óta City-szurkoló, az teljesen tisztában van vele, hogy mit is jelent egy manchesteri derbi. Senkinek sem kellett elmagyaráznia nekünk, hogy mennyire is fontos volt az a meccs, a motivációval tehát nem volt gond. Azonban nagyon idegesek voltunk az elején, a meccs első 10 perce nagyon nehéz volt.
A Maine Road lelátóin is feszült volt a hangulat. A mérkőzés pár perc után félbeszakadt, mivel néhány vendégszurkoló valamiért az északi oldal (North Stand) lelátójára keveredett, amely színtiszta hazai szektor volt. Verekedés tört ki, amelyet a rendezők és a rendőrök néhány perc múltán felszámoltak, a játékvezető ez alatt lehívta a játékosokat a pályáról, a kimenekített United drukkereket pedig átirányították a stadion túlsó oldalára.
Amint vége lett a balhénak, a meccs folytatódhatott. Hinchcliffe szerint a rövid kényszerszünet a hazaiaknak jött jól.
Határozottan segített minket, mert utána egyből megszereztük a mezőnyfölényt. Kőkeményen nekik estünk.
Ennek pedig gyorsan meg lett az eredménye: 35 perc után, Bishop, Morley és Oldfield góljaival már 3-0-ra vezetett a City.
Az első két rúgott gólt követően nem ültünk rá az eredményre. Mentünk tovább, mert tudtuk, hogy két korai gól egy derbin még nem jelent semmit! (Bishop)
A félidőben senki sem akart hinni a szemének, amikor az eredményjelzőre tekintett. Vajon tényleg igaz lenne, hogy a liga egyik legcsóróbb gárdája 3-0-ra megy a legdrágább brit csapat ellen?
A második félidőben aztán megpróbált rákapcsolni a United. Mark Hughes egy pazar ollózós mozdulattal szépíteni is tudott, de többre nem futotta Fergie legényeinek. Oldfield és Hinchcliffe további találataival 5 rúgott gólnál állt meg a Manchester City. A hazai drukkerek egyfolytában azt skandálták, hogy „easy! easy!„, Hinchcliffe pedig az ujjaival egy ötöst mutatott a vendégszurkolóknak, akik közül néhányan Ferguson távozását követelték.
Brightwell, Hinchcliffe, Lake és Bishop
A történelmi végeredmény (azóta is ez az 5:1 a legnagyobb különbségű hazai győzelem a vörösök ellen) ellenére mindenki tudta, hogy hosszú távon – főleg Swales vezetésével – képtelenség lesz felvenni a versenyt a United ellen, a következő City diadalra is 13 évet kellett várni egy manchesteri derbin. Meglepetésre a szezon végén azonos pontszámmal a tabella második felében végzett mindkét manchesteri csapat, a United ugyanakkor megnyerte az FA Kupát 1990 tavaszán, amellyel elindított egy igazi sikertörténetet…
mámoros ünnep
Az 1989-es Demolition Derby azóta is élénken él a City szurkolók emlékezetében. Néhány évvel ezelőtt, mikor Mark Hughes ült a „kékek” kispadján és Manchester belvárosában egy könyvdedikáláson vett részt, odalépett hozzá egy City-drukker, és arra kérte Hughest, hogy a következőt dedikálja a kötet elejére: „Köszönet 1989. szeptember 23-ért”. „Persze!„, felelte Sparky, majd megkérdezte, hogy „Ezen a napon volt az esküvőd vagy más talán?” „Nem”, felelte emberünk, majd gyorsan hozzátette: „Ezen a napon vertünk meg titeket 5:1-re, seggfej!”