Nekünk ez volt az év meccse, mint ahogy mindig is ez lesz. A Unitednek pedig még jóideig a Liverpool elleni, de nincs is abban semmi szégyellnivaló, hogy a nagytesó minket jobban idegesít, mint fordítva. Abban meg pláne nincs, hogy sokszor nyerünk.
A mérkőzést még a közelmúlt városi rangadóihoz képest is komoly várakozás előzte meg, pedig nem volt akkora fontosságú, mint például a 2012-es tavaszi mérkőzés, ahol Kompany fejese kis túlzással eldöntötte a bajnokság végkimenetelét. Az egyik oldalon ott van a Pellegrini-érában talán legkomolyabb krízisbe kerülő City, a másikon pedig az épülgető és javulgató, de a komoly elvárásokhoz képest eredménytelen United.
Összeségében a médiahangulat is valami olyasmit sugallt, hogy itt a nagy lehetőség a vörösöknek, hogy végre megint elkapják a riválist. Az összeszokottság és a tudás még mindig a mi oldalunkon állt, de valljuk be, hogy fostunk azért rendesen a meccstől. Inkább bele se gondoljunk, micsoda hűhő lett volna, ha sorozatban a 4. meccsünket sem nyerjuk meg (neadjisten elveszítjük a harmadikat) – elvégre az ESPN egyik munkatársa még így is képes volt megírni, hogy igazából a United nyerte a találkozót.
Szóval a forgatókönyv inkább a mi bukásunkra készült, de ebben nincs semmi, és az sem nagyon meglepő, hogy a mérkőzés után nagyon sok dícsérettel illették ellenfelünket. Ha a Citynek lenne milliárd lájkolója a szósal mídiában (ahogyan erre Louis van Gaal nagyon helyesen fel is hívta figyelmünket, mintegy döntő faktorként), akkor minket kéne nyugtatni mindenféle pozitív hírrel. Sőt, lehet, hogy még a győzelmünkről is írt volna valaki magasztosan. Legalább felemlegették nekik, hogy nem is volt olyan olcsó a kezdőjük nekik sem.
Nemcsak a visszavonulása után majd a legjobb City játékosként emlegetett David Silva sérülése aggasztott minket, mérkőzés előtt Mangala és Kolarov is kiesett. Igen, Mangalát is kiemelem, mert valami olyasmit vártam volna tőle a nem túl meggyőző teljesítmények után, mint amit lehozott Costával szemben nemrég a Chelsea ellen. Azaz teljes radírt. Nem így lett, de hogy mennyire nem bánjuk az egészet – nos, ennél jobban esetleg csak Clichy játékát nem bánjuk, aki többé-kevésbé MotM teljesítménnyel rukkolt elő, óriási meglepetésünkre. Kolarov játékának van mondjuk egy olyan tendenciája, hogy akkor igazán kiemelkedő, amikor Džekonak lehet centerezni, így amúgy sem bánkódtam nagyon, ettől függetlenül azért fájó az egy hónapos kiesése.
- Falcao remélhetőleg sosem lesz a derbi főszereplője, a másik meg ki?
Az első félidőben kissé nehezen indultunk be, Januzaj egész ígéretes lövőhelyzetből lőtt simán mellé, és sokszor csak Clichy, Zabaleta vagy éppen Touré hosszú belőtt labdái a védelem mögé jelentették a sikertelen receptet.
Eközben Rooney szemmel láthatóan taktikai utasításra sokszor egészen saját védői elé jött a labdákért, míg Fellaini amolyan second striker volt. Az ellenfél játéka így, ha lehet, még a miénknél is jobban nélkülözte a kreativitást, mert a jó öreg Wayne gyakorlatilag csak felkúrta a labdát Januzajnak, Persienek vagy Fellaininek. Általában mindhárman szorosan őrizve voltak (pacsi Clichynek és Kompanynak főleg), így joggal kérdőjeleztük meg Lajos és Rooney mentális kapacitását. Persze előbbit nem kell félteni, a szélső Schweinsteigerből is napjaink egyik legjobb középpályását faragta, de Rooneyval még meggyűlhet a baja, ha esetleg eszébe jutott ez a perverz gondolat.
Fokozatosan azonban kezdtük nagy tempóban és okos háromszögelésekkel kijátszani az ellenfél középpályáját, így már bőven a piros lap előtt beszélhettünk létező nyomásról, ami de Gea kapujára helyeződött. Jovetić okosan lépett vissza a középpályára, és olykor zűrzavart is okozott. Máskor Fernando agresszivitása hozta meg majdnem a gyümölcsét, ha éppen nem lett volna de Gea kiváló védése (és okos fetrengése), emellett Navasnak is sikerült közelről, ziccerben honfitársába bikáznia a labdát.
Hogy addig se unatkozzunk, amíg Hartnál van a labda, Smalling megpróbálta ellehetetleníteni neki a kirúgást, begyűjtve ezzel első sárgáját. Nem sokkal a félidő vége előtt jött a második is. Hasonlóan nincs rajta mit vitatni, mint az elsőn – Milner egyszerűen előbb ért oda, kellett neki becsúszni. Az tény, hogy Oliver nem erőltette a sárgákat az elején, majd Blind hátulról való becsúszásakor unta meg a dolgot (addig egy eset volt, ahol Clichy behúzta a kéziféket Januzaj lerántásánál, illetve Rojo késett le csúnyán Agüeroról), ennek ellenére pár perccel később Zabaleta megúszott egy sima sárgás becsúszást, így akár elégedettek is lehettünk volna vele. Smallinggal sajnos nem lehetett mást kezdeni, mint kiállítani.
Picsogni azért persze így is lehetett eleget, mert a túlbeszélt kb. 3 tizinek örültünk volna, ha megadja, de hátha egy rendes góllal megnyert meccs nagyobb löketet ad majd a folytatáshoz.
A második félidőben egy gólban kulminált a játékunk: Yaya tökéletes ütemben indította a védelem mögé befutó Clichyt, aki csodával határos módon okosan adott be, Agüero pedig végre egyszer nem rontott nagy helyzetben. Ha jobb napja van, nem 0 ponttal távozunk a West Ham ellen, de két nem jó meccsnapja egymás után ritkán van mostanság, így most végre örülhettünk. Az utolsó 20 perc sajnos vérciki volt, hiába növelhette volna az előnyünket Yaya vagy Navas könnyűszerrel, átadtuk a tízemberes ellenfélnek a területet és a labdát, hogy aztán végig rettegjünk az eredmény miatt. Emiatt a mérsékelten pozitív hangulat az ellenfélnél, és a keserű szájíz nálunk, de azért inkább így, mint fordítva.
Pár érdekes statisztika a nagyszerű City blogger Gary Jamestől, aki a manchesteri focikultúra történelmével foglalkozik jóideje (és érdemes utánanézni az összes írásának, csak még nem feltétlen reklámozom, mert nekem sem volt időm rá):
- az már megvan mindenkinek, hogy ez volt minden idők legdrágább PL-csapata a United részéről, de ami érdekesebb talán, hogy Fergie ’89-es derbikezdője szintúgy anno a legdrágább angol kezdő volt valaha, és ők 5-1-re kaptak ki a Citytől;
- esélyes, hogy ez volt az utolsó derbi, ahol 50 ezer alatt volt a nézőszám – az Etihad rekonstruálását figyelembe véve;
- utoljára 1969-1970 között nyertünk egymásutánban meg ellenük 4 bajnokit, de akkor a szériába beleesett 2 nem megnyert Liga-, ill. FA-Kupa találkozó;
- szóval utoljára igazából 1954-55 között sikerült ez a bravúr – az sem volt kicsi, mert a híres Busby babes generációt picsáztuk el annyiszor;
- Pellegrini az első menedzser a derbik történelmében (beleértve mindkét klub edzőit), aki az első három rangadóját egyaránt megnyerte;
- érdekes, hogy Eriksson 100%-kal fejezte be ezt a statot, miután a 2008-as szezon végén két megnyert derbi után távozott (Moyes meg 0%-os, ugyebár, ezt már én teszem hozzá).
Na mindegy, megéri utánanézni a srácnak twitteren, facebookon, bluemoon fórumon, de promotálja őt már szerencsére a hivatalos oldal is (vagy éppen mi itt a blogon), vagy leginkább talán az amazonon, ha valakit érdekel a manchesteri foci történelme – már azon túl, hogy we ain’t got no history.
A meccs utózöngéjéhez tartozott a két műbalhé is – egyrészt Hart nem lefejelése Oliverrel szemben ment sokak szerint túl minden határon, másrészt Fellaini állítólagos köpése szolgáltatott jó rágcsálnivalót az arra fogékonyaknak. Nem hiszem, hogy ordibálás közepette még a köpdösésre is odafigyelt volna, persze azért két javaslattal élnénk: egyrészt ha valakit lerúgok, mégis megúszom a tizenegyest, legalább szótlanul legyek hálás a sorsnak, és ne ordibáljak rá a sértettre, másrészt ha már mégis erre vetemülök, legalább fröcsögjek úgy teli pofával, hogy közben ne essen a nyálam össze-vissza. Utóbbi ugyanis egyáltalán nem lehetetlen, bárki kipróbálhatja akár otthon is. Ezzel megkímélte volna az utólagos magyarázkodást – mert hiába immunis az eltiltásra, amióta csapatot váltott, a folyamatos hiszti nem segíti a helyzetét, és valamiért szeret rátenni erre mindig egy lapáttal.
Hogy korrektek legyünk ellenfelünkkel szemben, el kell ismerni, hogy Rooney pazar meccset hozott le. Szinte az egész meccsen példás emberfogással követte csapattársát Michael Olivert, akinek így egy szusz levegőt sem engedett, és mondhatni, hogy egész nagy hatásfokkal rontotta le teljesítményét. A paranoiásabbak egyébként kezdtek gyanakodni, amikor meglepően sokat váratott magára a jól megszokott tunnel cam videó a meccsről – emlékezhetünk, hogy pár éve Giggs próbábalta terrorizálni a játékvezetőt a szünetben a játékoskijáróban, és nem is nagyon akaródzott a Unitednak engedélyezni a dolgot. Most nem tudni, mi tartott addig, de annyi bizonyosan történt (tanúsíthatja majd 50 ezer néző), hogy, hogy Wazza (…) még a kijáróban is fontosnak tartotta a diskurzust a bíróval. Ez utóbbi megmagyarázza azt is, hogy miért kapott a megszokottnál is nagyobb fújolást a második félidőben Rooney – ha nem lenne elég persze, hogy a múltban rendre szopatott minket. Egyébként ismerjük el, nem túl szerencsés bekapcsolni a nagyközönségnek meccs alatt ezt a kamerát, és megértem, ha felbassza az ellenfelet, és azzal is, hogy valakinek problémát okoz az ilyesmi publikálása, mert igazából nem sok közünk van hozzá. A videó mindenesetre elkészült, Lampard pedig egészen cuki benne, megnézhetitek lentebb.
Jamie Carragher on Twitter
Michael Oliver has forgotten that Fergie’s retired!
A mérkőzést tehát megnyertük, és legalább valamennyire jeleztük, hogy még mindig számolni kell velünk. Ma azonban ellentmondást nem tűrően rá kell kontrázni egy újabb győzelemmel a hétvégi eredményre, különben újra kitör a pánik. Normális körülmények között ma elfoglaljuk a második helyet a csoportban, de ez a City, itt a normális körülmények esete inkább mondható nem normálisnak. Mangala fitt, Lampard esetleg a QPR ellen játszhat csak, Kolarov és Silva pedig még hetekig kimaradnak, így a várható kezdő szerintem ilyesmi:
Hart – Zabaleta, Kompany, Mangala, Clichy – Navas, Fernandinho, Yaya, Milner – Džeko, Agüero.
Tunnel Cam beágyazva és összefogi a hétvégéről ITT.