Ha a Cityvel foglalkozó posztot vagy cikket olvasunk, mindig akad egy-egy hozzászóló aki azon véleményének ad hangot, hogy a Manchester City az arab hatalomátvétel óta már nem az a klub, amelyik korábban volt. Állítása szerint az arab rezsim egyáltalán nem ragaszkodik a City hagyományaihoz, korábbi alapelveihez vagy indentitásához, és csak játszótérnek használja a lassan 133 éves klubot. Vajon tényleg igaz lenne ez?
Manszúr tényleg csak egy unatkozó csilliárdos olajsejk, akit teljesen hidegen hagy a Manchester City történelme és annak drukkerei? Tényleg csak az ész nélküli pénzszóráshoz ért? Ha megunja a manchesteri játékszert, tényleg keres magának egy másikat, ahogy De Laurentiis is megjósolta 2011-ben?
Érdekes a téma, hiszen a médiából mást sem hallunk Manszúrral kapcsolatban, mint, hogy mennyit költ játékosokra, fizetésekre, vagy, hogy mikor szerez végre már egy normális menedzsert stb… Ezeket már-már demagóg módon a képünkbe préselik, ugyanakkor a felszín alatti, a klub identitását illetve a drukkereket közvetlenül is érintő változásokról már vajmi kevés információ jut el azokhoz, akik nem követik rendszeresen a Manchester City-t. Az igazán szomorú, hogy több magyar sajtómunkatárs és tv-s ‘szakértő’ is ebbe a táborba sorolható.
Pedig lényegében itt leszűrhető, hogy egy tulajdonosnak mennyire is komolyak a szándékai egy adott klubbal. Lássuk, hogy a mi arab gazdánk hogyan viszonyul ehhez…
A Manchester City mindig is (még a gazdaságilag nehéz években is) kiemelt szerepet szánt a karitatív tevékenységnek. A jótékonykodás, a manchesteri fiatalok támogatása és segítése (City in the Community) már a Connell-család, tehát a klub születése óta fajsúlyos szerepet tölt be a klub DNS-ében. Manszúrék már a kezdetektől fogva tisztában voltak ennek a fontosságával, legelső, köszöntő levelében Manszúr külön ki is tért erre. Ehhez kapcsolódóan, a klub 2011 augusztusában létrehozta a Connell-díjat, amelyet a különböző Manchester környéki utánpótlás sportegyesületeknek és szervezeteknek ítélnek oda minden évben, a díj magába foglal bizonyos anyagi támogatást is (300 és 5000 font között).
2012 márciusában indult útjára a Shoot for the Moon nevű project, amelyet a
Manchester City és a Sport Relief közösen alapított meg. Lényege, hogy egy egész napos eseménysorozat alkalmával a City drukkerek és a helyi lakosok anyagi támogatást ajánlhatnak fel, az összegyűlt pénzmennyiséget pedig a rászoruló helyi manchesteri családok és gyerekek között osztják szét.
Csak 1-2 érdekes adat: a 2012/2013-as idényben öt közeli városrészben, körülbelül 200 iskolai foglalkozást szervezett meg a klub, amely a szponzorok, magánemberek, szurkolók és a különböző adományok segítségével 1.4 millió fontot gyűjtött össze jótékony célra. A teljes 2011/2012-es szezon alatt több mint 42 ezer órában foglalkoztak különböző, a manchesteri fiatalokat érintő projektekben a CITC emberei.
A 2014-ben átadott Etihad Campusban 90 teljes munkaidős állás lett elérhető, további 125-öt pedig majd a CITC újonnan megépült részlegében lehetett megpályázni, de a 2018-ra kitűzött távlati célokban egyéb beruházásoknak köszönhetően összeségében (a 2008 óta teremtett új munkahelyekkel együtt) már több ezer ember munkába állítását tervezik a körzetben. Ez azért is fontos, mert egy 2010-es statisztika szerint, Manchester környékén (különösen az Eastlands-en, ahol a stadion is van) találhatóak Anglia legalacsonyabb életszínvonalú lakókörzetei. Az olykor virágzó és Manchester fejlődését döntően befolyásoló ipar haldoklik, a munkanélküliség egyre nagyobb problémát jelent, a válság tehát keményen érezteti a hatását arra felé is. Nem csoda hát, hogy a város vezetői majdhogynem verik a seggüket a földhöz, hiszen ezzel a projekttel egyrészt számtalan munkalehetőség nyílik meg, másrészt a beruházás az egész körzetbe friss levegőt sodor be gazdasági szempontból.
Nem elhanyagolható szempont az sem, ahogyan a City történelméhez viszonyulnak. Gary James, a klub történelmével foglalkozó manchesteri író és történész, egyik könyvében ekképpen ír Mubarakkal való legelső találkozójáról:
Majdnem 3 hét telt el a birtokbavétel után, amikor is 2008. szeptember 20-án, egy szombati napon Gary Cook, a klub akkori igazgatója arra kért, hogy látogassak el a stadionba, mert valaki szeretne velem beszélni a „kékek” történelméről. Fogalmam sem volt arról, hogy kivel fogok találkozni vagy, hogy milyen kérdésekre is kell majd válaszolnom, de Gary Cook megnyugtatott, hogy érdekes és izgalmas lesz, így hát kocsiba ültem, és a stadion felé vettem az irányt.
Odaérkezésem után az elnöki iroda előtt várakoztam mindaddig, amíg meg nem jelent Gary. Mialatt bekísért az irodába, röviden elmagyarázta, hogy ki is vár rám odabent. „Hamarosan Manszúr sejk képviselőivel fogsz találkozni, akik jelenleg is az átvétel részletein dolgoznak, köztük lesz az új elnök, Khaldoon Al Mubarak, ő szeretne veled néhány szót váltani a klubról. Töviről hegyire átvizsgálták a klubot, de szeretnek mindenről első kézből értesülni. Ne tarts vissza semmit. Mondd el az igazságot, az abszolút igazságot mindenről. Legyenek tisztában mindennel.” – mondta Gary.
A tanácsok után leültem egy asztalhoz, amelynek az egyik végén ott ült Mubarak és a társai, a másik végén pedig én. Khaldoon első kérdése egyszerű, ugyanakkor nagyon fontos is volt: „Hogyan és miért jött létre ez a klub?” Meghatározó pillanat volt ez számomra. Khaldoon kérdése határozottan megerősítette bennem azt, hogy a klub megvásárlása a lehető legjobb a City-nek. De meggyőzött arról is, hogy az arab befektetők nem „játékszernek” vásárolják meg a klubot, ahogyan azt a média is sugallja sokszor.
Cook és Mubarak.
A City legendáit is roppantul megbecsülik. Mikor Gary James elmesélte Bert Trautmann történetét az imént említett találkozón, Khaldoon azon nyomban szólt Cooknak, hogy a legendás hálóőrt amint lehet, invitálják meg egy látogatás erejéig a stadionba. 2009 ősze óta utazó nagykövetként vesznek részt a klub életében az aranykorszak kiemelkedő egyéniségei. Bell, Summerbee, Corrigan, Book és Booth számára külön irodát biztosítottak annak érdekében, hogy a Manchester City-t minél hatékonyabban tudják népszerűsíteni Nagy-Britanniában vagy bárhol azon kívül.
Érdemes egy pillantást vetni az Etihad exkluzív boxaira és minden igényt kielégítő luxus termeire. Először is, ezeket is a Manchester City-vel kapcsolatos nevekkel és eseményekkel nevezték el, illetve, ezek – ebben a magas színvonalú formában – 2008 szeptembere előtt sehol sem voltak. Sőt. A klub helyzete pénzügyi és infrastrukturális (az új stadiont leszámítva) téren egyenesen tragikus volt. Voltak olyan irodai dolgozók, akiknek olyan irodákban kellett dolgozniuk, amelyek nem rendelkeztek ablakkal.
Azt kell, hogy mondjam, hogy óriási meglepetés ért. Mark Hughes körbevezetett Carringtonban és egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. A feltételeknek még csak a minimumát sem tudtam felfedezni. Mikor visszatértem Abu-Dzabiba, azonnal találkoztam Manszúr sejkkel és megmutattam a Carringtonban készített képeket. Egyetértettünk abban, hogy ez az állapot teljesen elfogadhatatlan. Az edzőtermet, az egészségügyi részleget és az edzőpályákat sürgősen rendbe kellett tenni, mivel nem voltak méltóak egy ilyen klubhoz. – meséli Mubarak, David Conn Richer than God című könyvében.
Az edzőteremre 300 ezer fontot, az egészségügyi és rehabilitációs szobákra 750 ezer fontot, a Platt Lane-en található akadémiai központra 1 millió fontot költöttek, a pocsék carringtoni edzőpályákat pedig 650 ezer fontból újították fel.
Hughes érkezése után változott az a naiv (a Premier League-ben és a topligákban páratlan) gyakorlat, hogy a hazai és a vendégöltöző majdnem teljesen egyforma volt, mindkét csapatnak (kvázi feladva a hazai pálya előnyét) biztosított volt a bemelegítőterem és a kardiógépek, megfelelő mennyiségű gyúrópad stb. stb. Felnőtt a többi csapathoz a City, minden téren, hogy a többségüket le is hagyja.
Egy hat évvel ezelőtti Mike Summerbee-interjú. Csak dicséri a változásokat. (forrás: mcfc.co.uk)
A klub és a szurkolók közti kapcsolat egyszerűen szenzációs. Ahogyan Summerbee is megemlíti az interjúban, a City-re korábban mindig is az volt a jellemző, hogy minél közelebb próbálta hozta a drukkereket, törekedett arra, hogy a klubot egyfajta baráti, családi hangulat vegye körbe. Manszúrék ezt az elvet tökéletesen folytatták, sőt, a mai modern technikának (a hivatalos MCFC-honlap az elmúlt két évben 3 díjat is besöpört) köszönhetően messze túl is szárnyalnak minden várakozást.
A Premier League csapatai közül, a City szerződött legelőször a Youtube-bal. A legnépszerűbb videómegosztón már ötödik szezonjukat tapossák az általában 10-15 perc (de előfordult már, hogy fél órás!) hosszúságú Inside City és a Tunnel Cam videók, amelyek segítségével minden héten betekinthetünk a klub kulisszái mögé. Előbbi szinte testközelből foglalja össze a hét eseményeit röviden, a hétközi edzésektől kezdve az edzőtáborokon át az iskolai foglalkozásokig stb. A Tunnel Cam videók pedig a hazai mérkőzéseket foglalják össze a játékoskijáró szemszögéből.
Azóta rengeteg csapat követi a City útját a social media-ban, érdemes megnézni itthon a Ferencváros közösségi megjelenései is mennyire hasonlatosak ma már a City-éhez.
A 2012 májusi mámor után futószalagon kerültek fel a Youtube-ra különböző szurkolói videók, amelyeken minden korosztály együtt ünnepelte önfeledten a bajnokság megnyerését. A videókat szemezgetve a klub kiválasztott 7 szurkolót, akiket előbb megkerestek, majd meghívtak a Southampton elleni szezonnyitóra. A 7 szerencsés az elnöki boxból tekinthette meg a meccset, amely után egy vacsora keretében találkozhattak a játékosokkal is.
A Premier League élcsapatai közül a Manchester City kínálja az egyik legolcsóbb árfekvésben a szezonbérleteket és a jegyeket. Az Etihad átlagnézőszáma folyamatosan emelkedik. A 2008-2009-es szezonban még 42,897-en, a 2011-2012-es idényben viszont már átlagban 47,031-en látogattak ki egy hazai mérkőzésre, Manszúrék tehát 10%-os gyarapodást produkáltak ezen a téren. Nem csoda, hogy tovább bővült az Etihad, a most zárult szezonban 54.041 volt (40.000 körüli bérletes, akinek az közel az 50%-a legalábbb 36 éve City bérletes, ennyit az un. divatszurkolókról) az átlagnézőszám, hamarosan jön az északi lelátó bővítése is.
2010 augusztusa óta működik a stadion mellett az úgynevezett City Square. Lényege, hogy minden hazai mérkőzés előtt fesztiválhangulattal várják a rendezők a hazai drukkereket. Hatalmas LED-kivetítőkkel, élő zenével és interjúkkal, videójátékokkal, neves sztárvendégekkel, na és persze étellel-itallal készülhetnek fel a szurkolók a meccsre, már a kezdősípszó előtt közel két órával, de akadnak programok a lefújás után is bőséggel.
A drukkerek identitását különböző kampányokkal próbálják meg erősíteni. Ilyen például a My First City Game, amely az első volt ebben a kategóriában. Lényege, hogy a kampány honlapjára bárki feltöltheti felejthetetlen élményeit legelső City meccséről, a feltöltéssel pedig automatikusan bekerül egy nyereményjátékba, amelyen ha szerencséje van, másodmagával megtekinthet egy hazai mérkőzést az Etihad egyik legexkluzívabb helyéről. De példának fel lehet hozni azt a kampányt is, amelynek a segítségével a szurkolók a klub történelmének egy részévé válhatnak.
De a gyerekekről sem feledkezik meg a klub. Számukra létrehozták a City Kicks nevű interaktív tagsági programot, amelynek segítségével a gyerkőcök különböző játékokkal, kreatív feladatokkal még közelebb tudnak kerülni a klubhoz.
Újdonság még, hogy a hivatalos weboldalon heti rendszerességgel jelentek meg a legnépszerűbb City-bloggerek írásai.
Ha valaki, hát Gary James minden bizonnyal hiteles véleménnyel tud szolgálni, ezért egy email váltás során megkérdeztem, hogy ő hogyan vélekedik a klub jelenlegi identitásával kapcsolatban: „A 70-es évek elejéig visszamenőleg erősebb mint valaha. A Peter Swales-érának (1972-1993) a totális ellentéte zajlik jelenleg. Az abban eltelt 20 évben szisztematikusan épült le a klub, Swales gyakorlatilag mindentől megszabadult, ami egy kicsit is emlékeztette a szurkolókat a Manchester City történelmére vagy hagyományaira. Amióta Manszúr és emberei megérkeztek, ezek a sérülések teljesen begyógyultak. Minden szinten megerősödött a klub, mert Manszúrék megértették, hogy miért is olyan különleges a Manchester City.”
Egyszerű pénzszórás? Nem úgy fest. Manszúr apánk stábja nem rossz üzleti vénával van megáldva, 400 millió fontért vették meg a teljes klubot, 2015 végén viszont csak a 13%-át passzolták le a butiknak ugyanennyiért a vezető kínai médiambirodalomnak, a CMC-nek (China Media Capital).
Egy a világot átölelő hálózatot kalapáltak össze, három fő csapattal (Manchester, New York, Melbourne), egy Japán résztulajdonnal (20% tulajdon a Yokohama F. Marinos-ban), együttműködés ázsiai és afrikai akadémiákkal és európai klubokkal (többek között: NAC Breda, Espanyol, Sporting CP, Aarhus, Strømsgodset IF, KV Mechelen, Djurgårdens IF…)
A posztot röviden összefoglalva elmondható, hogy a bevezetőben olvasható állítás abszolút hamis. Manszúr emberei a Manchester City indentitásának két legfontosabb jellemvonását (odafigyelés a fiatalságra, szurkolóbarát klub kialakítása) folyamatosan a csúcsra járatják. Vérprofi üzletemberekként (Manszúr és Mubarak is a legjobb amerikai és európai egyetemeken tanult) elhozták a profizmust egy olyan klubba, ahol olyan inkompetens tulajdonosok fordultak meg korábban, mint Peter Swales vagy Thaksin Shinawatra. Újra és újra, minden szezonban kampányokkal, ötletekkel, fejlesztésekkel bizonyítják, hogy határozottan odafigyelnek a klubra és a szurkolókra minden téren, illetve, hogy nagyon is hosszútávon terveznek a Manchester City-vel.
A jelenlegi tervek 2027-ig szólnak. Ekkora befejeződik az összes tervezett beruházás az Eastlands-en, az elképzelés szerint ekkora a keret nagy részét saját nevelésű játékosok adják. A játékoseladásokból, a Premier Leauge-ben való vezető szerep megtartásából és az egyre sikeresebb Bajnokok Ligája szereplés miatt a bevételek csak nőnek és nőnek. Szép jövőkép.
Felhasznált irodalom:
David Conn: Richer than God (2012).
Gary James: Manchester The City Years (2012).