Az utóbbi időben kicsit összesűrűsödtek az események, ezért némi csúszással ugyan, de ezúttal is jelentkezünk egy újabb írással.
A mostani témánk újfent elég populáris lesz, ugyanis a Manchester City egyik legvitatottabb személyiségéről lesz ma szó.
Úgy hozta a helyzet, hogy második bejegyzésem a másik – talán még megosztóbb – olaszról szól majd. Előre jelzem, meg lehet nyugodni, Attilio Lomardoról azért nem feltétlen fog megjelenni poszt a blogon a napokban, és nincs is semmiféle talján fétisem.
Mario Balotelli. Már az Arsenal meccs után neki akartam ennek kezdeni, de végül szerencsésebbnek véltem azután, hogy kicsit lecsengjen a legutóbbi feszkója. Az elmúlt időben elhangzott nyilatkozatok is azt sugallják, hogy meg kell békélni vele még legalábbis a következő szezonban is. És az olyan pórul járt ellenfeleinek is, mint Alexander Song.
Nekünk, szurkolóknak illik maximális támogatásunkkal a játékosok mögött lenni, de most érezni némi megtörtséget még a City táborban is. Pedig emlékezhetünk, micsoda szeretetet kapott de Jong azokban az időben, amikor még Bert van Maarwijk is ideiglenesen kizárta a holland keretből, miután egy szerencsétlen és túlzottan kemény belépője miatt kettétörte Hatem Ben Arfa lábát és szezonját 2010 őszén. (Bár itt kell megjegyezni, a bíró be sem fújta, no nem mintha ez jelentene bármit is, lásd még Song-Balotelli eset.) Rengeteget jelentett Nigelnek, amikor az Etihadban vastapssal biztatták a hazai szurkolók, és a nevét skandálták. Mi ismerhetjük őt a legjobban, és tudjuk, hogy amennyire keményen tud játszani, legalább annyira alakult ki róla fals kép, már ami a brutalitását illeti. Zárójelesen: az Alonso eset a VB döntőben valóban botrányos volt, de azt tegyük most meg nem történtté, nem City mezben tette.
Balotelli mégis átlépett most egy határt. Nem túl hosszú időn belül két, sporttársa épségét komolyan veszélyeztető, futballpályára semmi esetre sem való húzással rukkolt elő. Mert lehet szeretni, imádni a baromságait, civilben tűnhet igen komoly figurának, de nem tudom elképzelni, minek kéne történnie ahhoz, hogy ne legyen meg az embernek minden egyes olyan meccsen, ahol Mario kezd, az a félelme, hogy pirost kaphat. Egészen felemelő érzés volt a WBA elleni meccset úgy nézni, hogy végre nem kellett senki miatt sem aggódni. Nyilvánvaló, hogy egy komoly büntetés kijárna Balotellinek most már (sajnos az FA és a FIFA hülye szabályai miatt most ez elmaradt), mert ez a garázdálkodása a létező összes félnek káros. Pedig nem volt olyan rég, hogy mindenki (ki tudja, hányadszor már a sok gyűlölködés közt) megkedvelte a City fanatikusok közül. Igazán kirívó hülyesége a pályán a Parker esetig egyáltalán nem is volt idén, a Liverpool elleni kamukiállítása miatt nehéz rá őszintén haragudni, bár az elfogult kritikusok majd nyilván ezt is az ő számlájára írják. Az, hogy ezen kívül hol, mikor, mit csinált, látszólag senkinek sem okozott akadályt a klubnál, különben láttuk volna jelét alighanem. Bár kinyilvánította már meccsen szerelmét a szlovák miniszterelnöknek barátnője, Raffaella Fico felé, mindeközben állítólag hált is együtt Rooney kedvenc prostijával, és megfordult egy liverpooli plusztizennyolcas bárban. Minket ez pont annyira zavar, mint az, hogy akkor most valójában ő vagy a tesója gyújtotta fel a házat Balotelliéknél. A tizik gólok is jöttek, múlt év októberében pedig minden eddiginél közelebb került a klublegenda státuszhoz, miután, mondhatni, ő döntötte el a végül történelmi verésbe torkolló derbit. Ezt a szerepét az elmúlt hetekben szépen elkezdte rombolni, pedig sokunk szemében csak tovább nőtt akkor, amikor Noellel láttuk viszont egy interjú keretén belül. És milyen kis visszafogott volt ott, bárcsak tovább tartott volna a hatás…
De most vagyunk azon a ponton, amikor ez nem tud kompenzálni bármit. Zavaró tud lenni a mentalitása a meccsek alatt, illetve az, ahogy égeti a klubcímert durva belépőivel. Az Arsenal meccsen mindenből hozta magát. Mint szurkolót, a legjobban egyértelműen az csapta ki nálam a bizonyítékot, ahogy vesztes állásnál, öt perccel a vége előtt nemtörődöm flegma módon lekocogott a pályáról. És hiába jövünk a „fiatal még, kinövi“ dumával, nagyon jól tudjuk, hogy a természete semmit sem fog változni. Egyébként sem tini már, huszonegyéves múlt. Szerény véleményem szerint egyébként az is csak rontott állapotán, hogy szinte minden meccsen kezdő lett utóbbi időben, köszönhetően Agüero sérülésének és Džeko formánkívüliségének. Sokkal jobban koncentrált a játékra, amíg nem volt stabil kezdő, és harcolnia kellett a helyéért. Emlékezzünk, micsoda csere volt ősszel a stolverkosok ellen az Etihadban. A kezelésében tehát hibásnak tartom Mancinit is.
Egyedül tényleg abban lehet már bízni, hogy a mostani események munkára és komolyabb odaadásra sarkallják, illetve az ellenfél minimális tisztelésére. Fenyegette Prandelli is, Mancini is. Mi kellhet még? Egy délután leforgása alatt majdnem tönkrebaszta válogatott– , illetve klubkarrierjét. ő is tudja, még egy hasonló, és végleg elhasal a lejtőn. Mancini a meccs után azt is mondta, ha így folytatódik, lehet, meg kell válnia tőle a nyáron. Mára a Sky ezt már úgy fordítja, hogy Mancini el akarta őt adni, így megint megvan az újabb címlapsztorink, és a történelem újfent ismétli önmagát – naná, Mancini megint segget csinált a szájából! Ugyanis azóta kinyilvánította, szeretné, hogy maradjon. De meg kell változnia. Szerintem tiszta sor. Fura, hogy már Raiola (Balotelli ügynöke) is erről papol, ha épp ő sem csinálna pénzt magának valakiből, az már kicsit gyanús is. Részéről természetesen a kamuzást sem zárhatjuk ki emiatt, de úgy hiszem, most Marioban is dolgozik annyi drukk, hogy ne akarja ezt itt így feladni.
Viszont muszáj megemlíteni még egy faktort. Természetesen a brit média, amely eddig is oly kedvesen bánt a Cityvel, annak Balotelli csak egy a sok támadási felület közül. Most végképp felszította a tüzet, és talán soha nem látott összefogást eredményez majd a legutóbbi akciója. Addig sem kell foglalkozni azzal, hogy Lampard egy teljesen hasonló operációért egy Wolves játékoson szintúgy nem kapott kiállítást, Scholes még sárgát sem a Bolton ellen vétett talpalásért, vagy éppen hány, az ominózus Kompany-pirosnál veszélyesebb becsúszást úsztak meg ellenfeleink (Rooney vs. QPR, Evans vs. Wigan, de Assoue Ekotto nemrégi faultja is megérne egy misét). Ez természetesen semennyire sem menti fel a vádak alól Balotelli ténykedését, ilyet nem állítanék, csak a reputációja már akkor valahol a béka valaga alól indult, amikor leigazoltuk. Egy Lampardé pedig talán maximum akkor fog csorbulni, ha hirtelen lemészárolná az egész angol királyi családot. Ettől függetlenül bármi, ami történt vele ittléte óta, csakis saját magának köszönhető. Why always you? Because you act like that. Senki és semmi más nem okolható a történtekért.
Fent említett szempont az egyik, amiért az ő személyes helyzetéből adódóan sem tartom szerencsésnek, ha továbbra is itt marad. A klubszempont persze méginkább elsődleges – és ez, ha lehet, még komolyabb kérdéseket vet fel. Semmi, de semmi garancia nincs rá, hogy megjavuljon. Láthatjuk, bár el kellett telnie egy időnek, de azután, hogy tavaly elbaszta karatemozdulatával az EL-szezonunkat, idén is csak sikerült tennie azért, hogy valamit elvegyen tőlünk. Egy bajnoki címre aspiráló csapatnál pedig az nem járja, hogy nyerünk vele két pontot, majd veszítünk miatta egyet. Itt minden veszített pont számít. Őszintén szólva nekem sok lett mostanra belőle, ez a klub háza táján senkit sem fog majd meghatni ugyan, és jóeséllyel most már a nyakunkon marad mindenki SuperMarioja. Ha pedig tényleg maradnia kell, akkor nekiláthatunk még egyszer, utoljára is annak a folyamatnak, ahol neki kell kivívnia a tiszteletünket mutatott teljesítményével. Az ellenszurkolókét már úgysem fogja tudni, akkor legalább legyen egy hely, ahol nem utálják majd.
Most újra rajtad a sor, Mario.