Az elsőt kiveséztük már, a másodikra lehet idő sem lesz, de a spanyol „fiúra” kitérünk bővebben.
Nem fiatal, de baromi tehetséges, Pep új embere Spanyolországból, balra. Az első játékos azúj címerrel a szíve fölött.
Manuel Agudo Durán néven anyakönyvezték az új éra „első” játékosát 1986. október 15.-én, az andalúziai Sanlúcar de Barramedaban.
Helyi csapatokban játszott, majd 2003-ban a Valenciához került, de nem sikerült neki az áttörés. 2004-ben visszatért szülővárosába, a negyedik vonal béli Atlético Sanluqueño CF-hez. Itt két év alatt 32 meccsen 24 gólt termelt.
2006-ban elvitte innen a harmadik osztályban szereplő Écija Balompié, itt összesen 76 meccsen 18 gólig vitte. Nagy meccse az első szezonban a Real Madrid elleni kupameccs volt, (úgy, hogy 33 percet kapott) az ő góljával egyenlített ki az Écija (a visszavágón már 5:1-re hengerelt a Real).
2008-ban bejelentkezett érte a Barcelona. ‘Csak’ a Barca B, de hiába ‘kerülték el’ éppen egymást Guardiolával, de Pep azért bedobta a mély vízbe, a 2010/2011-es szezonban.
2010. október 3.-án debütált a La Ligában, a Mallorca elleni hazai 1:1 alkalmával állt be a lesérülő Pedro helyére a 78. percben.
Egyetlen barcelonai gólját a Camp Nou-ban lőtte, az AD Ceuta ellen 5:1-re megnyert kupameccsen.
A Barcába nem fért volna be, hiába kapott ajánlatot a katalán boardtól, játszani akart, érthető: közeledett a 25. születésnapja. 2011 őszén a Benfica labdarúgója lett.
Parádésan nyitott. Beállította Eusebio csúcsát: az első öt tétmeccsén betalált. Összesen 48 meccsen játszott, 15 gólt szerzett és 12 gólpasszt adott. Ligakupát nyert a lisszaboni csapat mezében.
A BL-ben ellenben érthetetlen módon keveset játszott, a Benfica a nyolc között búcsúzott kettős vereséggel a Chelsea ellen.
Jorge Jesus a következő szezonban nemigen számított rá, télen 600.000 euró ellenében kölcsönadták a Granadanak.
Itt sem indult rosszul a pályafutása. Az első meccsén az ő szöglete után adott ‘öngólpasszt” Cristiano Ronaldonak, ez az 1:0 azt jelentette, hogy s Granada 40 év után legyőzte a Realt.
A búcsúmeccse is jól sikerült: betalált a Gefate ellen. Összesen 17 meccset játszott a kiscsapat mezében, három gólpasszt adott és három gólt lőtt.
2013 már a Celta Vigoban érte, a Benfica lepasszolta alig több, mint két millió euróért.
Az első szezonban 35 meccsen játszott és házi gólkirály lett 14 találattal. Március 29.-e és május 3.-a között félelmetes sorozatot produkált: hat meccsen nyolc gólt szerzett (és adott egy gólpasszt), de a következő meccsen sem lehetett oka a panaszra, a Real ellen a csapat egyik legjobbja volt és 2:0-ra nyertek.
A Celta a nyolcadik helyen végzett.
A 2014/15-ös szezonban rátett egy lapáttal, bár ‘csak’ 13 gólig jutott, de adott a társaknak 13 gólpasszt is.
A legutóbbi idényt ott folytatta, ahol az azelőttit abbahagyta. 2014 szeptemberében ő lett a La Liga legjobbja (majd 2015 szeptemberében ismét. ne feledjük ezt a 2013/2014-es szezon elején alapított díjat Messi is csak egyszer hódította el, C. Ronaldo szintén kétszer kapta meg ezt az elismerést).
Sajnálatos módon december végén megsérült, ki kellett hagynia nyolc bajnokit. De a csapat most érte el a legjobb helyezését hosszú idő óta (hatodik lett a Vigo), hősünk 29 bajnokin 12 gólig és 7 gólpasszig jutott.
Nolito azon játékosok közé tartozik, aki a pályafutása zenitjén túl kezdett szárnyalni. 25 éves kora óta évről évre jobban játszik. A 2014-es vb után Del Bosque sem mehetett el mellette. 2014 november 15.-én még a kispadon ült a fehéroroszok ellen, három nap múlva a németek elleni barátságos meccsen már kapott 13 percet.
Idén az Eb-re készülve már abszolút a kezdőcsapatban számolt vele Del Bosque. Az első gólját (góljait, mert kettőt vágott) május 29,-én lőtte a bosnyákoknak, majd három nap múlva újfent duplázott Dél-Korea ellen.
Franciországban is kezdőben találta magát, ahogy a csapatának, neki is ahogy a csapatának csak Törökország ellen ment (gól és gólpassz).
Nolito a klasszik középcsatár számát kapta meg, de nem ék lesz. Gyors, jól cselez, posztján Európa egyik legjobbja, komoly hiányosság nélkül. Nem lassú, jól cselez (ne legyenek kétségeink, a pl védői szívében sem gyúlnak majd örömtüzek, ha megindul feléjük), a keresztlabdái pontosak, kulcspasszai remekek.
Guardiola ismeri, akarta. Ha a csillagok is nekünk kedveznek, akkor Agüero mögött a KDB, Silva, Nolito hármas fog rohangálni, mögöttük pedig Ferndandinho és Gündogan szerzi és osztja az észt a zsugát. Can’t wait!
Nolito nem a jövő, lassan 30 lesz, de van még benne 2-3 fasza szezon, ebben biztos vagyok! A 13 és milliós kivásárlási ára meg nem tétel ilyen szinten.
Égszínkékből égszínkékbe. Az első játékos az új címerrel a szíve felett.
Úgy hiszem senkit sem ért váratlanul a márciusban kikerül amszterdami lesifotók után, hogy Gündogan lett a Guardiola éra első igazolása.
A német válogatott középpályás Pep kifejezett kérésére igazolt Manchesterbe, hogy (ideális esetben) Fernandinho párjaként hozza mozgásba a megújult Manchester City-t.
İlkay Gündoğan 1990. október 24-én született Gelsenkirchenben, török bevándorlók gyermekeként. Most lesz 26 éves, így mondhatni a legideálisabb korban sikerült lecsapni rá.
Gyermekként a helyi SV Gelsenkirchen-Hessler 06 csapatában kezdett focizni, természetesen a helyi fő erőnél, a Schalke 04-nél is megfordult, ott nem tartottak rá igényt (az ilyen sztorik teljesen érthetőek, egy 8-10 éves kiskölökről még a legnagyobb edzőcsászár sem tudja megmondani, hogy lesz-e belőle valaha is focista), öt évre visszatért a SVGH06-ba, majd 2004-ben elvitte a SSV Buer, innen pedig egy évre rá a VfL Bochum.
2008 végéig játszott a Bochum ifjúsági csapatában, 2008. december 13-án becserélték a szünetben a Bochum II. Eintracht Trier elleni bajnokiján a negyedosztályban. Egy hétre rá kezdő volt a Cloppenburg ellen, gólt lőtt.
A 2009-es téli átigazolási szezonban megvette a Bundesliga II-es 1. FC Nürnberg, a csapatban az utolsó fordulóban mutatkozott be, 28 percet kapott az 1860 München ellen. A Cottbus elleni (sikerrel megvívott) rájátszásban nem kapott szerepet, de 2009 őszétől stabil Budesliga I-es játékosnak vallhatja magát.
Az Augsburg ellenében rájátszáson megőrizte első osztályú tagságát a Nürnberg. A következő szezonban nemhogy a kiesés réme fenyegette volna a csapatot, hanem meg sem álltak a hatodik helyig.
A jól sikerült szezon jutalma egy dortmundi szerződést ért, potom négy millió euróba fájt Kloppnak a középpályás.
A BVB-ben rögtön alap ember lett, a 2011/2012-es szezon élete egyik legjobbja volt (a bl-ben nem jutottak tovább a csoportból, de Gündogan alig játszott), a Dortmund be is húzta a bajnokságot.
A 2012/2013-as szezonban nem lehetett megállítani a Bayernt, bajnok lettek, a német kupában a negyeddöntőben, a bl-ben a döntőben verték a Dortmundot (a szuperkupát is a bajorok ellenében bukták el a sárga-feketék).
A Bajnokok Ligája fináléjában Gündogan büntetőjével egyenlített a BVB.
A 2013/2014-es szezon mesésen indult neki. Klopp egy sorral feljebb játszatta a felkészülési meccseken, mint támadó középpályás számolt vele (2013 tavaszán is megfordult itt párszor), jól ment neki, hogy milyen jól, arra a legjobb példa a Bayern elleni szuperkupa meccs, gól és gólpassz a bajorok ellen (4:2-re nyerték a meccset).
Ott kezdett a kupában az amatőr Wilhelmshaven ellen, majd az első bajnokin Augsburgban, a két csapatot összességében 7:0-ra csapták szét, de Gündogan számára beütött a krach. Gerincsérülést szenvedett, műteni kellett, 2014 októberéig harcképtelenné vált. A kitartott mellette a Dortmund, a rehabilitációja közepén 2017-ig meghosszabbította a szerződését.
A 2014/2015-ös nem a Dortmund szezonja volt. Hetedik hely a bajnokságban, sima kiesés a bl-ben a 16 között a Juve ellen, 3:1-es verés Wolfsburgtól a kupadöntőben, Klopp távozott. De Gündoganra így sem lehetett panasz, csapata egyik legjobbja volt.
A most végződött idényben összekapta magát a BVB, Ilkay is jobban játszott, mint egy évvel előtte, igaz Thomas Tuchel egyértelműen védekezőbb szerepkört osztott rá, egy gólt lőtt, három gólpasszt adott (egy sárgát szedett össze) a Bundesligában, 88%-os volt a passzai pontossága.
2008 és 2012 között végigjárta a német korosztályos válogatottakat U-18 és U-21 között, 23 alakalommal szerepelt ezekben a csapatokban.
Az ‘A’ válogatott keretébe 2011 nyarán kapott behívót, de akkor még csak a padról nézte végig a brazilok elleni barátságos meccset, 2011. október 11.-én mutatkozott be a Nationalelfben, a Belgium elleni Európa-bajnoki selejtező hajrájában cserélte be Lőw. Eddig 16 alakalommal volt válogatott, négy gólt lőtt.
A nemzeti csapatban nem igen volt eddig szerencséje, a 2012-es Eb-n ott volt, de nem kapott szerepet. 2014-ben a világbajnok csapatból műtétje miatt maradt ki, a mostani kontinensviadalról pedig sérülés miatt marad távol.
Sokan felvetik: sokat sérült. Most az (egy teljesen hülye szituban, kosárlabdáztak a BVB edzésén, a térdkalácsa bánta), az alapozást ki kell hagynia teljesen, mire kezdődik szezon talán edzésbe állhat. Ez nem jó.
Hogy sokat lenne sérült? Pályafutása kezdete óta ez a második hosszabb kihagyása. A 2013-as műtétje utáni több mint egy éves lábadozása miatt sokan elkönyvelték üveglábúnak, de előtte, utána csak sztenderd focista sérülései voltak, semmi több.
Az átigazolása előtt a Manchester City orvosi stábja töviről-hegyire átvizsgálta, ha bárminemű kockázatot is rejtett volna a szervezete, nem lenne a keret tagja.
Mire számíthatunk tőle? Nagyjából huszonöt millió fontba fájt, nem rossz vétel.
Fernandiho párja lesz a középpályán, egy intelligens játékos, akinél jó helyen van a labda és nagy pontossággal fogja továbbítani azt de Bruyne-ék felé.
Szimpatikus, intelligens játékos (és tud angolul!), nagy értéke lehet az ‘új’ ManCitynek, aki box to box bejátszhatja a pályát, több oldala van, remekül be fog illeszkedni a gépezetbe.
Ahogy ígértük, három posztot szentelünk a távozó menedzserünknek edzőnknek, Manuel Pellegrininek (az első kettő itt és itt található).
Ma elérkeztünk ahhoz a három szezonhoz, amit Pelle a Manchester City kispadján töltött, akárhogy is nézzük: nem kevés sikerrel. Felidézzük az elmúlt három év sikereit, kudarcait, igazolásait. Kitérünk az első és az utolsó meccsére, mindenre ami eszünkbe jut.
Pellegrini farewell.
2013/2014
Ahogy azt már írtuk, Pelle nem klasszik brit menedzserként működött, így nehéz belelátni mekkora hatással is volt az átigazolásokra, gyaníthatóan az első évben nem sok. Ettől függetlenül nagy volt a mozgás a keretben.
A távozók között a legnagyobb név: Tévez. Carlitosban sok jó meccs bennmaradt, de nem maradhatott sajna, ha menni kell, menni kell.
Két súlyos ballaszt is kidobásra került ekkor: Santa Cruz és Bridge már semmilyen szinten nem tartozott a klubhoz ekkortól.
Két egykoron nagyon hasznos játékosnak is ekkor járt le a szavatossága, Kolo Liverpool piros, Barry pedig a kék felébe távozott.
Maicon Romába igazolt, három ‘azt hittük, lesz belőletek itt valaki’ kategóriás fiatal (Rekik, Guidetti, Sinclair) pedig kölcsön lett adva (PSV, Stoke, WBA).
Az érkezési oldalon a legnagyobb fogás: Fernandinho. 30 millió pezetáért hagyta ott Donyecket, megért minden pengőt! A két be nem vált támadó is ekkor tette át székhelyét Manchesterbe, Joveticset és Negredot is három éve láttuk először testközelben.
Navas megvétele jó döntésnek bizonyult, a 15 millió font nem tétel egy ilyen kaliberű szélsőért. A deadline day-en jött az, akiről biztosan tudhattuk, hogy Pelle akarta: Demichelis.
A legelső tétmeccse 2013. augusztus 19-én, egy hétfői napra esett a City kispadján, Lescott és Džeko kivételével ha úgy alakult volna, egy az akkorira kísértetiesen hasonló csapatot küldhetett volna pályára, így is öten ott voltak (Hart, Clichy, Fernandinho, Navas, Agüero) a sérüléshullám ellenére a kezdetnél és a végén is.
A Newcastle volt az ellenfél, tükörsima győzelem, dominancia, 2-2 gól a félidőkre elosztva. A lendületes kezdés kitartott szinte végig.
Pellegrini első trófeája hamar meglett, a ligakupa a Sunderland ellen. Nagyon simán, az egész sorozatban csak két gólt kapva húzta be a mikiegér kupát
Az FA kupában viszont ismét (az előző szezonban ellenük ment el a döntő, ugye..) a Wigan tréfált meg minket, a hazai 1:2 fájó volt.
A bajnokok ligájában sikerült végre túllépni a csoporton, a CSZKA és Plžen előtt, a Bayern mögött. A 16 között viszont a Barca nagy falat volt, oda-vissza vertek minket.
A bajnokság meglett Pellegrininek, elsőre. Szinte végig rendben volt a csapat, jó idény volt. 4-2-3-1 volt a domináns felállás, de itt még sokszor a klasszik 4-4-2-vel kombinálva, a 4-2-3-1 megmaradt végig, a 4-4-2 egyre kevésbé fordult elő az idő előrehaladtával. Szűkült a játékoskeret, szűkült a variációk sora. A mostani szezonban már csak gyengébb ellenfelek ellen jött elő ezzel Pelle, míg a bajnokságot nyert csapat (ne feledjük ott volt akkor még Agüero, Džeko, Jovetics és Negredo, volt kihez nyúlni, most meg Bonyban már, Kelechiben még nem bízott sokszor Pelle) teljesen egészségesen kombinálta a szisztémákat, nem volt kiszámítható, kombinatív, jó focit játszott ekkor a City.
Később sokan azt hányták a szemére, hogy már nem volt valami változatos a taktikai repertoárja, ha égett a ház vagy feldobott egy támadót, ha tartani kellett az eredményt bejött a középpályára egy védekező játékosok (az utolsó időkben Demichelis). Ez a probléma a most lezárult szezonban volt a legszembetűnőbb, amikor is több kulcsjátékos hosszú sérülése miatt igencsak rövidke volt a pad.
Amit reméltünk, hogy bátran nyúl majd a fiatalokhoz, nos, az nem következett be, Rony Lopest láttuk négy meccsen hosszabb, de inkább rövidebb időre, Huwst pedig 15 percre. Ennyi.
Talán leginkább Yaya idénye volt ez (gyakorlatilag az egész évet végig tudta tolni komoly sérülés nélkül), de Agüero sem panaszkodhatott, 34 meccsen 28 gólt termelt. Hart magabiztos volt a kapuban, a Kompany-Demichelis kettős rendben volt hátul, Fernandinho szuperül bevált, még Nasrira is lehetett számítani. Pazar idény volt.
A szezon buktája: egyértelműen a Wigan elleni kupakiesés, de a Chelsea elleni hazai vereség is fájt.
A szezon fénypontja: szerencsére több is volt. A Wembley siker, a mu oda-vissza verése (7:1-es gólkülönbséggel!), a Spurs legépelése kétszer (11:1-es gólaránnyal!), az Arsenal elleni hazai 6:3, a Norwich 7:0-ás kiütése, de a csúcspont talán a müncheni siker volt. Az a talpra állás idegenben, bl meccsen, kvázi tartalékos csapattal, nagy (Milner tökéletes meccse) mérkőzés volt:
2014/2015
2014 nyarán, mint címvédő vághatott bele Pelle és a board a tervezett változtatásokba, volt elég.
A távozók: Negredo ahogy jött, mehetett is (első kanyarban kölcsönben ment a Valenciába). Szimpatikus karakter volt a spanyol, de nem ízlett neki a manchesteri közeg, az meg főleg, hogy Agüero mögött még Džeko is előrébb volt a szamárlétrán, mint ő (23 gólt így is termelt).
A védekező középpályás posztról ketten is ki lettek söpörve, Javi García a Zenitbe, Jack Rodwell pedig a Sunderlandhez igazolt (Barryt közben véglegesen elvitte az Everton).
A fekete macskák csaptak le Pantilimonra is. Nasztaszics a Schalkenél próbált szerencsét (szegény, nem egy sikersztori a németországi karrierje, gyakorlatilag a teljes mostani szezont kihagyta). Micah Richards sajnos soha sem tudta már összekaparni magát az olimpián beszedett sérülése után, a Fiorentiában próbált formába lendülni, kevés sikerrel. Lescott pedig a West Brom játékosa lett.
Rengeteg fiatal próbált játéklehetőséghez jutni máshol (többek között): Guidetti és Denayer a Celticnél, Sinclair az Aston Villánál, Lopes a Lilleben, Evans a Scunthorpeban, Rekik a PSV-ben, Fofana pedig a Fulhamben. Huwst pedig télen vitte el végleg a Wigan, Rusnákot pedig a Groningen.
Az érkezési oldalon is akadt mozgás. Az egyik nagy ígéret a Portoból 20+ millió fontért elhozott Mangala. A francia védő nagy reménysége volt a boardnak, de nem tudott túllépni az árnyékán, első meccsein nagyokat bakizott. Kiemelkedőt a most zárult szezonban sem tudott nyújtani, az ő sorsa is erősen kérdőjeles.
Sagna érkezése fontos volt, a ’13/14-es szezonban (Micah gyengélkedése miatt) Zabaleta töltötte a legtöbb időt a pályán a teljes keretből (3956 percet), hasznos játékos, nem csak azért mert ingyen volt, az utóbbi idők egyik legnagyobb fogása.
A távozó román óriás helyére Pellegrini elhívta hű harcostársát, Caballerot, aki többször is bizonyította: jó választás a cserekapus posztjára.
A másik ex-Porto játékos akit bezsákoltunk, az Fernando. Fernandinho mellé a középpályára. Az árát megérte (10+ millió font), de semmi kiemelkedő. Sanszos, hogy ezen a nyáron megy is.
A legérdekesebb húzás Frank Lampard érkezése volt. Az eredetileg a New Yorkba szerződött veterán Chelsea ikont soha sem gondoltam volna, hogy égszínkékben látom valaha. Sokat elmond a szezonról, hogy ki tudott emelkedni a csapatból a teljesítményéből és a tervekkel ellentétben végig maradt. A volt klubja elleni gólja örökké emlékezetes marad.
A szezon legfurcsább igazolása Bruno Zuculini volt. Az argentin középpályást fél órát csodálhattuk tétmeccsen csak, azóta megfordult kölcsönben a Valencia, a Cordoba, a Middlesbrough és az AEK Athén csapatánál is.
Januárban a 2014-es naptári év legeredményesebb Premier League csatárával próbálta orvosolni a problémákat a vezetés, de Bony sem jelentett gyógyírt semmire, csak előrevetítette a Džeko-Jovetics duó búcsúját.
A Copa, Eb, vb években valahogy nem jön össze rendesen a felkészülés. Az ázsiai, amerikai túrák szépek/jók, de nem mindig túl célravezetőek, most különösen nem voltak azok.
Kaotikus csapat jött össze az Arsenal elleni Community Shield meccsre is. Olyan játékosokat láttunk a Wembley-ben, akiknek a későbbiekben gyakorlatilag epizódszerep sem jutott (Boyata, Nasztaszics, Zuculini, Richards, Sinclair), nem lehetett más a vége, mint 3:0 a gúnároknak.
A hazaikupaszereplés amúgy is egyértelműen a szezon csalódása volt. Minkét sorozatban a második meccsén búcsúzott a csapat, két hazai 0:2 a Middlesbrough és a Newcastle ellen.
A bajnokság kezdetére úgy tűnt, összerázódik a csapat (2:0 idegenben a ‘castle ellen, 3:1 a ‘pool ellen otthon), de a Stoke City elleni hazai vereség és a két rangadón (Arsenal, Chelsea) begyűjtött 1-1 pont után lépéshátrányba került a csapat. Voltak erős hullámvölgyek (pl. ’14/15 fordulóján hat meccsből egyet nyert a csapat, vagy áprilisban a Palace és MU elleni két egymást követő idegenbeli vereség), de legalább az utolsó hat meccsen szerzett 18 ponttal (18:4-es gólaránnyal) meglett az ezüstérem.
A bajnokok ligájában le lett kopírozva az előző szezon. A Bayern mögött továbbjutás a csoportból, a Barcelona ellen kiesés a 16 között.
A szezon csalódásai: a már említett kupaszereplés. A Stoke és az Arsenal elleni hazai vereség. A United elleni idegenbeli pofon (4:2). A bl-ben a Moszkva elleni hazai vereség és az, hogy semmi fejlődést nem mutatott a Barca ellen a csapat, simán továbbléptek újra a katalánok.
A szezon fénypontjai: a bajnoki véghajrá, egyértelműen, benne a QPR elleni 6:0-al. A Spurs elleni 4:0, a Newcastle elleni 5:0. A bl-ben a Bayern elleni győzelem, az év sikere a Rómában elért 2:0.
Pellegrini sorsát megpecsételte ez a szezon. Hiába kapott jobb szerződést a bajnoki cím után (kitolva a kontraktust 2017-ig) a vezetőség egyértelműen már másban gondolkozott.
A legnagyobb hiba, hogy nemhogy nem fejlődött a csapat, egy jó nagyot hátra is lépett. Az öltözőn belül is sérült az összhang (Yaya hiszti, Džeko mellőzése, Hart partvonalra tétele egy időre…), félresikerül igazolások.
A fiatalok szóba sem jöhettek most sem. Pozot láttuk négy meccsen 163 percet (legalább egy gólt lőtt).
2015/2016
A távozók: ez a szezon sem volt mentes a jövés-mentéstől. A támadószekció lefogyott. Sinclairt a Villa Negredot pedig a Valencia vette meg végleg. Džeko a Rómába Jovetics az Interbe került (első kanyarban ők is kölcsön, ha nem is ide, de idén végleg távoznak, ez fix). Milner a Liverpoolban kötött ki és Lampard is odatalált New Yorkba.
Szegény Richards az olaszországi kitérő után az Aston Villában találta magát.
Reményteljes fiatalok is végleg elhagyták a City-t. Rekik Marseillebe, Nasztaszics (immár véglegesen) a Schalkebe, Lopes a Monacoba, Boyata a Celticbe, Guidetti a Celta Vigoba, Evans pedig (az egyetlen olyan játékos, aki a City összes korosztályos csapatában pályára lépett) a Readingbe igazolt.
Négy olyan fiatal van, akikre oda kellene (végre már) figyelni. Denayer a Galatasarayban, Ünal a Bredaban, Roberts a Celticben, Fofana a Bastiaban, Ntcham a Bastiaban szerzett több-kevesebb játékrutint.
Az érkezők:
A legnagyobb fogás de Bruyne volt. Megérte az 55+ millió fontot. A csapat egyik legjobbja volt, hatalmas jövő előtt állhat.
Közelített az 50 misihez Sterling is. Fiatal, angol válogatott, élő szerződéssel. Ez volt az oka, hogy ennyibe fájt. Raheem piszok fiatal még, néha láttuk is mit tud, Guardiola nagy feladata lesz belőle kicsalogatni a tutit. Húzó ember? Na, az még nem volt.
A brit játékos hiány orvoslását volt hivatott pótolni Delph. 10 millió alatt, bajnokin még tudott is néha mutatni valamit, abszolút csere, érthető igazolás.
A harmadik ‘nagy fogás’ Otamendi volt. 30+ milliós védő, a La Liga legfaszább centerhalfja. Megméretett a Premier League-ben is. Hajlok rá, nem bizonyult könnyűnek. Viszont a feladata nem volt az. A tervek szerint Kompany párjaként kellett volna áthatolhatatlan falat képezniük Hart kapuja előtt. Na, ez az amiből nem lett semmi. Vinny teste gyakorlatilag feladta a szolgálatot, Mangala nem mindig volt a helyzet magaslatán, Demichelis pedig messze került az első szezonjában mutatott önmagától (ezt kurvára el tudjátok felejteni, hogy volt ilyen), főleg az életkora miatt, így Nicolásra hárult a feladat, hogy ő legyen a védelem vezére, többnyire megoldotta.
Furcsa igazolás most is volt. Brattan a Brisbane Roarból érkezett októberben. Egyből le lett passzolva kölcsönbe a Boltonnak, ott nem kapott szerepet, decemberben vissza is tért, két tartalék bajnokin oda is fért a kispadra. Gondolom a ‘kistesónak’, a Melbourne City-nek lett szánva, de akkor is furcsa. Hasonló utat járhat be, mint a tavaly januárban a Central Coast Marinerstől szerződtetett Cáceres, aki jelenleg is Melbourne-ben van kölcsönben, de miért jó hogy Brattan lassan egy éve nem játszik sehol, azt nem tudom.
Nem most jött, de ebben a szezonban lett a csapat tagja, a szezon üde színfoltja: Iheanacho. Kelechi 1200 perc alatt (alig több, mint 13 meccsnyi játékidő) 14 gólt termelt.
A bajnokság nagyon jól indult. Öt meccs, 15 pont 11:0-ás gólarány. A Palace elleni utolsó percekben behúzott meccs után ráncolhattuk a homlokunk, a West Ham ellen pechesnek érezhettük, hogy nem jött össze a pontszerzés, de a Spurstől kapott négyes jelezte: nincs minden rendben.
A Newscatle és Bournemouth ledarálása (összesen 11:2 a két Etihadban lejátszott meccsen) eltakarta a szart, de innen beindult a hullámvasút. Két egymást követő meccsen nem tudott jó teljesítményt nyújtani a csapat.
Az ellenfeleknek (is) köszönhetően nem szakadt le a csapat, harmadiknál rosszabb helyen nem álltak, de a board döntött és február elsején bejelentették: Guardiola lesz a csapat vezetője 2016 nyarától.
Pellegrini könnyek között jelentette be a csapatnak a hírt, másnap még nagy nehézségek árán legyűrték a Sunderlandet (karnyújtásnyira került az éllovas Leicester), de azután a februárban és márciusban lejátszott hét meccsen öt pontot szerzett a csapat, hatodik helyig csúsztunk vissza. A szezon itt elment.
Szerencsére nem teljesen. Egy pazar április visszahozott valamit, de a májusi három meccsen szerzett két pont a negyedik helyre volt elég.
Az FA kupát két szép idegenbeli siker után (7:0 a Norwich és az Aston Villa ellen) feladta a csapat. Pellegrini feláldozta a Chelsea elleni meccset a bl továbbjutás és a ligakupa döntő miatt (meg is lett a mikiegér kupa, meg a Kijev elleni továbblépés).
A ligakupát ellenben újra megnyerte Pellegrini! A Sunderland, a Crystal Palace és Hull City testén könnyedén (13:3-as gólarány) túljutva kerültünk össze az Evertonnal.
A liverpooli odavágó 1:2 lett, de az Etihadban 3:1-lett, ide (nagy ára volt ennek, de Bruyne megsérült). A döntőben összejött Liverpool-City páros. Ahol 1:1 után Cabellero beírta magát a City történelmébe.
A bajnokok ligájában ellenben végre megtörtént az áttörés. Sikerült megnyerni a csoportot, a Kijev után kiverni az esélyesebbnek tartott PSG-t, a döntőbe pedig csak egy 1:0-al tudott bejutni a Real.
Az utolsó meccs:
Pellegrini utolsó csapata: Hart – Sagna, Otamendi, Mangala, Clichy – Navas, Fernando, Fernandinho, de Bruyne – Iheanacho, Agüero.
Elég volt egy iksz is, a Swanseanak elég volt ha nem kap ki, ez látszott is, mindenkinek fasza volt az egy pont.
A vezetés hamar meglett egy szerencsés Kelechi találattal (tekinthetjük szimbolikusnak, hogy egy Kelechi gól után adja át a stafétát Pellegrini Guardiolának?).
Támadgatott tovább a csapat, de a gól a Swanseanak jött össze, egy szerencsétlenül levágódó szabadrúgás után.
A játék képe igazából nem változott, maradt az 1:1. Két ‘Pellés’ csere volt a végéig, Iheanacho helyett jött Nasri, majd az utolsó percre, kvázi érdemei elismeréseként Agüero helyére az utolsó meccsére Yaya Touré.
Mancini után ő is a szurkolók szeretetével a szívében búcsúzhatott. Baromi nagy volt, ahogy Yaya unszolására kiadta a zakóját a meccs végén a szurkolónak.
A szezon csalódásai: fent taglalt meccsek és hullámvölgyek mellett, a mu elleni hazai vereség.
A vezetőség edzőváltási módszere és ahogy ezzel telifosták a szezont.
Pellegrini búcsúja az Arsenal elleni meccs lefújása után. Döbbenetes volt ahogy ezt rendezték, bl kiesés után, egy kétes kimenetelű meccs végére tenni. Felháborító, méltatlan.
A szezon fénypontjai: A ligakupa győzelem. A bajnokok ligája szereplés. Az áprilisi teljesítmény. Kelechi.
A szezon meccse a sevillai bl csoportmeccs, itt játszottak az égész idényben a legjobban a srácok (a teljes Pellegrini éra legjobb első félideje volt itt):
Hová jutottunk Pellegrinvel?
Pelle az egyik legöregebb átlagéletkorú európai topcsapatot hagyta ránk. Iheanachon kívül egyetlen fiatal sem került be a klub vérkeringésébe.
2010-ben végzett érem nélkül utoljára a csapat. A két évvel ezelőtti bajnokcsapathoz képest sem a játék, sem a játékosállomány nem lett jobb, sőt. A taktikai repertoár beszűkült. Az Etihad nimbusza, mint bevehetetlen erőd, oda. Nem néztem utána, de szerintem nincs még egy olyan csapat Európában, amelyik bl-t érő helyen végzett a bajnokságában, egyetlen megnyert komoly rangadó nélkül. Megújulás kell, ezt ő nem tudta levezényelni.
A nagy pozitívum a bajnokok ligája szereplés. Pellegrini lépett először túl a csoporton, hogy a harmadik évre elérje az elődöntőt. Nagy szó. Mióta a City a bl-ben szerepel messze a legnehezebb csoportokba került (minden évben), nekünk is köszönheti a Leicester, hogy kiemelt lesz a sorsoláskor, mint angol bajnok (Sir Alex is kardoskodott érte rendesen, nehogymá’ a PL champion sokadik kalapból startoljon). Ezen a nehezített pályán is túlrágta magát, 2015 őszén már mint csoportgyőztes várta a sorsolást. Ez nagy dolog, tudjuk. Kétszer jött szembe a Barca, most sem lett volna könnyebb, a mögöttünk végzett Juventust a Bayern München várta.
Szóval nem csak bejutott kétszer a tizenhat közé, idén négy között volt a legrangosabb európai kupában a Manchester City. Respekt!
Ez volt a trófeák mellett az igazán nagy dolog, amit elért.
Az utolsó interjú:
De le kell szögezni, messze nem volt sikertelen ez a három szezon. A mérnök úr működése alatt nem lőtt több gólt (szédületes +140-es gólarány, ebben a kehes szezonban is a City lőtte a legtöbb gólt a pl-ben), nem nyert több meccset és nem szerzett több pontot senki sem a Manchester City-nél a Premier League-ben, csak négy csapat végzett a három idény alatt a Pelle gárda előtt, amu-t mindig maga mögött tudta tartani.
Egy bajnoki cím, két ligakupa győzelem. Először elért bajnokok ligája elődöntő.
Fellépett Wilfred Wild, Joe Mercer és Roberto Mancini mellé a Manchester City edzőlegendái között.
Manuel elment, három posztot szentelünk az ősz mesternek, most a City előtti munkásságára fókuszálunk.
Az első részben megpróbáltam úgy tenni, mintha belelátnék valamennyire a klubon belüli történésekbe, egyúttal összevetésre került Mancini és Pellegrini a vezetőség által diktált prioritások kereszttüzében. Ma ismertetjük a chilei tréner focihitvallását és egyéb személyes emberi kvalitásait.
A holisztikus szó a korábbi poszt elején némi magyarázatra szorult, de hogy Pellegrini mérnöki diplomával rendelkezik, talán már a legtöbb Manchester City drukker – akit eddig ez a tényállás valamiért elkerült – tudásának birtokába került kis guglizás után.
Manuel tehát amellett, hogy egészen ügyes edző, akár építőmérnökként is kereshetné kenyerét, ha éppen úgy tartaná kedve. Talán ez a fétise is közrejátszhatott abban, hogy az éppen 2014-re megépülő City-akadémiát saját szemeivel lássa, ahogyan felavatásra kerül, sőt ha már nem is tervezhetett bele semmit, legalább az emberi matériával, azaz a sok fiatallal számolhasson a későbbiekben.
Akárhol is tanult meg angolul, már most kijelenthetjük, hogy effajta beszédbeli kisugárzása jóval kellemesebb érzéseket hagy meg az emberben, mint volt ennek Mancini esetében. Hatvanévesen persze, ne áltassuk magunkat, jobban nem fog beszélni már ennél, mint ahogy Mancini sem fejlődött a három év alatt semmit, pedig az első interjúknál még teljesen abban volt az ember, hogy ha már most ilyen fasza, akkor de jó lesz őt hallgatni később. Hát, ez így nem jött be, viszont az olasz akcentus után itt van a spanyol, tehát a dolog mókásabbik része is abszolút szinten lett tartva. Nyári tardzsetek helyett tarchetek lettek.
Játékosként sem az a tucatfajta volt, már ha nem mindenki tucat, aki nem elit, de csaknem. Szóval Pellegrini huszonnyolc alkalommal vehette fel magára a chilei címeres mezt, viszont ami még durvább, hogy egész professzionális karrierje során az Universidad de Chile csapatát erősítette, a wiki szerint tizenhárom év alatt kerek 451 bajnoki meccset abszolvált. Ő volt az egyedüli csapattag, aki egyetemet látogatott ezidő alatt, amolyan magasabb társadalmi kasztból származott, de ennek inkább előnyét látta az öltöző, és már akkor közkedvelt személy volt a játékosok között.
Továbbra is ezt a remek szájtot (wiki) veszem hivatkozásul egy-egy adaléksztorihoz, tehát valószínűleg mindenki ismeri már (én pl. épp akkor olvastam, amikor ezt írom, nézzel el hát mindenki, hogy itt is leírva vagyon), de: Pellegrini állítólag nem a leglabdaügyesebb védő volt, ugyanakkor rendszerint egy órát is gyakorolt még edzés után – nem ismerem a City játékosainak szokásait a végletekig, de valamiért Zabaletát pont egy ilyesminek gondolom, elvégre ő is elképesztő fejlődéseken megy keresztül szemünk előtt.
Apropó, Zabaleta egyébként volt már Pellegrini játékosa, pontosabban lehetett volna, de amikor Pelle a San Lorenzonál edzősködött, PabZab még csupán a tartalékcsapat játékosa volt. Az argentin egyébként tárt karokkal várta, bár azt hiszem, pont Pablo az, akit semmilyen plusz impulzusokkal nem kell motiválgatni.
Sokkal aranyosabb és frappánsabb eset azonban Pellegrini visszavonulása profi labdarúgói pályafutásától: miután egy tizenhétéves játékossal szemben alulmaradt, és gólt kapott csapata, úgy döntött, semmi értelme ezt tovább folytatni. Nos, ez a tizenhétéves fiatalember bizonyos Iván Zamorano volt, aki talán mindmáig a valaha volt legügyesebb chilei játékos evör. Utólag csak annyit mondott erre a jó öreg Manuel, hogy ha tudja, meddig viszi később Zamorano, meghagy magának még egy-két évet focista karrierjéből…
Edzősködése során ekvádori bajnoki címet szerzett elsőként dél-amerikai trófeahadjárata alatt, hogy aztán azzal a lendülettel legyen bajnok a San Lorenzoval, majd a neves River Plate-tel az argentin pontvadászatban. Innen egyenes út vezetett ahhoz a Villarrealhoz, amelynek nevét ma Európában meg sem említenénk tán, ha nem lenne Pellegrini.
A sárga tengeralattjáróval első szezonjában UEFA Kupa negyeddöntőig jutott, illetőleg BL-ig kvalifikálta magát csapatával. Ott történelmet írt: minden idők legsikeresebb BL-debütáns szezonját láthatta a nagyközönség a Villarreal előadásában, miután csak az elődöntőben parancsolt megálljt nekik az Arsenal. Érdekesség, hogy a Málagával a legutóbb futó szezonban majdnem megismételte ugyanezt a bravúrt, gyakorlatilag csak másodperceken múlt a dolog (no meg két dortmundi lesgólon). Két szezonnal később, 2008-ban (el tudnánk képzelni ma, hogy ne a Real vagy a Barca végezzen ezen a pozíción?) a második helyen végzett a Ligában a valenciai kiscsapattal, természetesen ez is történelmi siker volt a nemrég a spanyol elsőosztályba visszajutó csapatnak.
Coachként szigorú figura emberünk, legalábbis amikor annak kell lenni; ecuadori állomásán az első felkészülési mérkőzésére máris késve érkezett meg pár rutinosabb játékosa, ő pedig nem restellte az öltözőajtót rájuk zárni. Azt vallja, hogy egy edző egyszerre legyen diktátor és demokrata is.Diktátornak azért kell lenni, hogy engedelmeskedjenek neki, viszont csak demokrataként érheti el azt náluk, hogy saját meggyőződésükből tegyenek így.
Végtére is, hiába állt és bukott a Villarreal sikeres játéka anno Riquelmén, az argentin karmesternek kellett távoznia, amikor is szembetűzésbe került az edzővel, nem Pellegrininek. A chileivel tehát nem lehet szarozni, legyen az ember akármekkora sztár a csapatban, de mindaddig fair és nyugodt edző, amíg mindenki betartja a követeléseit.
Mancini a diktátori politikát követi, nekem róla mindig valamiféle fiatalabb Capello jut eszembe. Ez – megtöltve a kellő tartalommal – természetesen vezethet sikerre a futballban, ahogyan ezt megannyi példa is mutatja, a hosszútávú sikeres együttműködéshez mégis sokkal jobban passzol a Pellegrini-féle edzői norma.
Pellegrini és stábja megérkezik Manchesterbe
Attraktív támadófocit ígér Pellegrini, és azt is játszott eddigi csapataival, természetesen a lehetőségekhez és a játékoskerethez idomítva kell elképzelni mindezt. Ugyanúgy a posession football jellemzi majd a továbbiakban is a Cityt, azaz a labdabirtokláson alapuló taktika, s a játéknak a meccs nagy részében majd az ellenfél térfelén kell lejátszódnia. Akárcsak eddig, a szélső védők ugyanolyan fontosak lesznek a támadások felépítésében.
Leggyakrabban 4-2-3-1-ről beszélhetünk Pellegrini esetében is, manapság mégiscsak ez a top játékrendszer, de Manuel barátunk egyáltalán nem szarik be attól, ha két csatárt kell felküldeni a fedélzetre, sőt a Villarreallal épp valami ilyesmivel lepte meg egész Európát anno.
Magas védelmi vonal jellemezte csapatait Európában, lestaktikával, robusztus középhátvédokkal, fürge és ügyes szélsővédőkkel megspékelve. Marcos Sennából például Pellegrini csinált hatalmas istenkirályt – aki figyelte a 2008-as EB-n az Aragonés-féle spanyol nyerőcsapatot, az nem nagyon kérdőjelezi meg, ha azt mondom, azon a kontinensviadalon a brazil spanyol volt a torna legjobbja, hiába választotta meg az arra kompetens szerv Xavit.
A Riquelme nélküli taktika a Villarrealnál
Számomra egyértelmű: Senna posztját nálunk Fernandinhonak látta el.
Jellemzően három a négy támadójátékos közül kellően flexibilis munkát lát el akkor, amikor a csapatnál a labda. Rendre megvan az egy erősebb felépítésű csatár, aki elsősorban a befejezésekért felel: Joseba Llorentet, Roque Santa Cruzt ide sorolhatjuk, de Higuaín is csodálatos szezont futott a Real Madriddal akkor, amikor Pellegrini trénerkedett egy szezon erejéig a Madridnál.
Azontúl pedig megvan a két támadó középpályás, gyakran inverted wingerek (Pires, Cani, Cazorla). Egyrészt ez folyosót nyit a felfutó szélsővédőknek, másrészt a két csatárnak is alkalma nyílik kiszélesíteni a játékot (Nihat, Giuseppe Rossi), hogy a két támadó középpályásnak egyenes útja vezessen egészen a kapu közvetlen közeléig.
A Málagánál volt igazán aszimmetrikus az elsősorban támadásért felelő játékosok eloszlása, Eliseu például – ha nem hátvédet játszott – abszolút a klasszikus szélsői feladatokat látta el, értsd robotolt ballábasként a baloldalon (vagyis remélhetőleg Navas skilljeivel is sikeresen megmérkőzik Pellegrini, és jól használja majd az új titánt), míg Isco azzal vált híressé, hogy szélről középre tört be. Joaquínt pedig sokkal többször láttuk középen játszani a csatár mögött (second striker), mint addig valaha. A korábbi spanyol wonderkid egyébként éppen alatta emlékeztetett újra betisbeli önmagára, emiatt nem is győzte illetni pozitív visszajelzéssel – most már volt – edzőjét.
Manuel Pellegrininek egy szezon jutott Madridban a nagy Real élén, és első ránézésre mondhatnánk, hogy persze, elköltött kétszáz millert, aztán egy fostalicska címet nem nyert, de ez meglehetősen unfair lenne vele szemben, no meg miért a poszt végén kezdeném a rosszmájú kritikát a tréner felé, ha már eddig tökre vártuk, meg minden.
Az igazság egyébként is az, hogy például Robben és Sneijder eladásáról a kutya nem kérdezte az újdonsült edzőt a királyiaknál (megtartotta volna őket, ha valaki mégis kíváncsi a véleményére, azóta mindenesetre mindketten BL-t nyertek, Pérezék hajszolják tovább a tizediket), míg Ronaldo és Kaká már régen le voltak zsírozva az ő érkezése előtt. A bajnokságot egyébként így is rekordpontszámmal zárta a gárda, persze csak a saját rekordjuk lett ezzel kijavítva, bajnoki címmel ugyanis a Barcelona gazdagodott az évad végeztekor. Más kérdés, hogy azóta Mourinho Realja képes volt túlszárnyalni ezt az egyébként is elképesztő pontszám mennyiséget.
A Copa del Rey botrányról kéne hallgatnunk, ott tényleg felsült Pellegrini Madridja a harmadosztályú Alcorcón ellen, ezt az egyet írhatjuk Mourinho számlájára, hogy érkeztével megszűnt a faszkodás a hazai kupában, sőt. Ellenben meg kell jegyezni, hogy Pellegrini előtt is hagyomány volt a kupába beleszarás arrafelé, valamiért a portugál tréner alatt hagyott alább ez a bundázgatási folyamat. Illetőleg amellett aggodalmaskodhatunk még egy picit, hogy a Barcelona ellen rosszul nézett ki Pellegrini csapata, Mourinho ebben a kezdeti nehézségek után szép javulást hozott, persze neki volt is rá rengeteg próbálkozása.
Zidane akkor még csak úgy elvolt a madridi vezetőségben, mint nálunk nemrégiben Vieira, azt a csapatot igazából még mindig Pérez állítgatta össze, pont az edzőt, Pellegrinit viszont az akkori sportdiri Valdano, viszont Mourinho érkeztével az elnök mindkettőtől boldogan szabadult meg. „Nem tudok kihozni semmit egy zenekarból, ha megvan a tíz legjobb gitárosom, de hiányzik a zongorista vagy a dobos” – így Pellegrini, ezért nem meglepő, hogy nem volt egy sikersztori Pérezzel, persze ki mondana nemet a Madridnak. Mindenesetre a Citynél Txiki és Soriano felett nem rendelkezik sem a sejk, sem Khaldoon.
„…10% jelenti az ellenfélhez való igazodást… az edzők a meccs előtti héten játszanak főszerepet, a játékon belül csak 5%-ban befolyásolják a menetet…”
Minden egyes állomáshelyén hangsúlyozta, hogy hosszabb távon akar kiépíteni valamit, csúnya felsőbb menedzselés és pénzhiány következményeként ez nem jött össze végül sem a Málagánál, sem pedig a Villarrealnál, de erről – és ebben nincs semmi álinformálás – a legkevésbé sem Pellegrini tehet, sőt valami egészen különleges romantika van abban, ahogyan a fizetésképtelen sejk málagai focicsapatát tisztességes helyre hozza a bajnokságban, sőt BL nyolc közé vezesse. Valamit elmond arról, milyen is a kezei alatt dolgozni. Nem véletlenül kezelik szinte szentként a tengerparti spanyol városban.
A hosszútávos dolog alatt természetesen gondolhatunk arra is, hogy azok a fiatalok, akik arra érdemesek, megkapják a minimális lehetőséget, Mancininek volt egy kissé megalomán képzete a dolgok menéséről, és rendre három-négy világsztárt akart igazolni nyaranta, hogy mindenkit szarrá szopasson. Pellegrini és az új vezetőség hozzáállása kevésbé FM-szerű, és szempontként nagyon is szimpatikus az is, hogy a chilei többször kihangsúlyozta már, hogy egy igazolásnál ugyanúgy fontosak neki az emberi kvalitások, mint a labdarúgó skillek – ez egy kissé wengeresque, ráadásul nem csak ebben hasonlít a két elismert edző, mindezek margójára még felsorakozik a győztes jelző is végre az egyik mellé sok-sok év után, úgy konkrétan Pellegrini papa mellé.
2013-ban úgy sejlett: tüzetesebben keresve sem biztos, hogy találhatott volna a klub a holisztikusabbnál is holisztikusabban gondolkodó és működő Pellegrininél jobb embert a Manchester City edzői posztjára.
Manuel Pellegrini elment. Ennek aprópóján elővesszük a chilei edző – vigyázz, nem menedzser – wilkommenposztját az óhazából, upgradelve 2016-ra, megérdemel pár kedves, melegszívű szót.
Pellétől három részben búcsúzunk, ma a kezdetekre, 2013 nyarára térünk vissza.
Kinevezésére 2013 júniusában került sor, de már a hivatalos bejelentés előtt legalább egy hónappal is mindenki számára egyértelmű volt: Mancini nem maradhat továbbá a Manchester City menedzsere, követője pedig nem más, mint a legutóbb Málagát edző Pellegrini lesz.
Mondjuk úgy, a Wigan az élet bölcs volt akkor, amikor elrendezte nekünk, hogy idén még angol kupagyőzelem sem tett meg 2013 májusában; nem túl kockázatosmeggyőződésem ugyanis, hogy Mancinit kijjebb felé rugdaltuk volna akkor is, ha összejön a siker a Wembleyben, márpedig a konzervatív kinti szurkolóknál felért volna klubárulással az a kombináció, ahol egy pár éve ilyen címről csak álmodozni merő egyesület nagy arroganciája közepette megvált volna sikerkovácsától.
Pedig megtettük volna, és onnantól fogva, hogy Mancini elvesztette a játékosokat, nem is létezhetett más opció. Hogy mindemellett az a kieszelt út, amit most a Manchester City követni kíván, egyébként is szinte esedezett azért, hogy más emberrel folytassa a jövőjét, csak még helyénvalóbbá teszi az egész végkifejletet. Ettől még nem vagyunk az új Chelsea, meg ilyenek, nyugi.
No mert mi is ez az új út? Hát, egyrészt, hogy Mancini jobbára szeretett volna menedzseri teendőket fitogtatni nálunk, nincs is ebben semmi meglepő, Angliában vagyunk, ráadásul valami ilyesmi feltételekkel is írt alá 2009 karácsonya előtt. Az azonban kétséges, hogy a sportigazgató, vagy ki, aki Txiki, mennyire ápolt baráti viszonyt a derék taljánnal. Valószínűleg semennyire, nem mintha ezt bárki is elvárná tőlük, de szakmai kérdésekben sem ugyanazt a jövőképet láthatták lelki szemeik előtt.
Persze ettől még mi tökre elviseltük volna, ha mégiscsak sikeres szezont tudunk magunk mögött, de legyünk őszinték, az egyébként ostoba elmélet, a typical City legalábbis nyomokban mindig, mindenkor fellelhető lesz – utóbbi szezonunk ékes példája mindennek.
Pellegrini és az akadémia vezetője, Brian Marwood
Ott tartottam, hogy út, és hát az út az Txiki, Ferran, Khaldoon és Pellegrini és kis csapata közös kooperációja. Igazgatónk szokásos évértékelő beszédében kitért arra, hogy bár legalább annyira szereti Bobbyt, mint én – aki nagyon -, a váltás szükséges volt. Szükséges és most, kis idő elteltével azt mondom, hogy tökéletesen időzített is egyben. Botrány lett volna 2012-ben meneszteni Mancinit, évközben talán még ennél is rosszabb, a szezonvégre azonban minden addig nyitott kérdés meg lett válaszolva, és több kérdőjel nem is maradhatott.
Jobban akarunk játszani, a legutóbbi szezonban sajnos nagyon kevésszer jött ki az, amire képes ez a keret – amire képes, azt akkor láttuk, amikor szintúgy Mancini volt az edző, vagyis Roberto saját magához mérten maradt el teljesítményben és eredményben, ez sokkal jobb, mintha csak találgatnánk arról, mennyi mindent kihozhatott volna, tejóég. Ja, csőd a BL-ben, oké, de a bajnoki aranyéremmel végződő ligaszezon sokminden nem volt, de lehetőségeink maximalizálása éppenséggel igen. Utána visszaesés következett, és én nagyon boldog vagyok és véletlenül sem mazochista, amikor azt gondolom, így kellett ennek történnie. Tök jó, hogy volt ideje Mancininek csúcsra futtatnia csapatát, saját képére alakíthatta, hogy utána ugyanezzel a lendülettel bukjon meg vele. Ezzel teljes, nem? Rengeteg rosszabb forgatókönyv is létrejöhetett volna, és nem is mindig kell túl messzire menni, amikor olyat akarunk tapasztalni.
Khaldoon éppen arról beszél az ominózus interjúban, ami teljes egészében itt elérhető, hogy az ún. man-management egy olyan térség, amiben következő edzőnknek kiválónak kell lennie. Mancini merőben ellentétes filozófiát követ ezzel szemben, ez nem mindig rossz, sőt, viszont teljesen magától értetődő oknál fogva hosszútávon tarthatatlan.
Kiddo maradt hálisten’
Röviden összefoglalva: Mancini man-management skillje még csak fosnak is alig mondható, hiszen szinte totális hiánycikk az egész. Vannak, akiknek tök jól megy úgy a soruk, hogy ő a vezetője, de sosem fognak dicshimnuszokban kifakadni munkájától, főleg nem akkor, amikor már senki sem kötelezi őket erre (értsd már nem az edzőjük). Na jó, a fiai kivételek, ők a tweetelések alapján bírják őt, de hát nem beszámíthatóságuk okán az egyiket egészen a Kispestig kergették. A zseniális képességű Robert Pires például nagyon bírja Pellegrinit, nemcsak azért, mert egy okos ember, aki ért a játékhoz, hanem mert ért az emberekhez.
Azt hiszem, lényeges pontja ez a váltásnak, nehezen elképzelhető, hogy ez az egyébként nagyon is egészséges gondolkodású játékoskeret elbizonytalanodjon abbéli érzésében, amit jobb szavak híján nevezzünk a menedzser iránti hűségnek. Pellegrinit ugyanis szerették, and that’s a fact. Ez nem azt jelenti, hogy direkt kaptunk ki a kupadöntőn (ugye, nem?!), hanem azt, hogy jelentkezhetnek szituációk, kicsinyes részletnek tűnő momentumok, ahol a játékosok kedvükre valóbb vezetővel kedvünkre valóbb kimeneteleket okoztak volna.
Akadémia fontosabbá tétele, ez is egy új irányelv. Sokat kell velük foglalkozni, és urambocsá’ be is kéne őket építeni az első csapatba. Valljuk be, Mancini ezt totál telibeszarta, és engem talán minden tulajdonsága közül ez aggasztott leginkább, hiszen abban rendre megtalálta az előnyöket kis pozitív lelkem, hogy médián keresztül osztja játékosainkat – végtére is ez sokszor bevált neki. Pellegrini velük is tök jól bánik, több nagy tehetségnek kikiáltott kiskirály villogott szárnyai alatt, legutóbb természetesen épp az a túlértékelt, fos, akit még mindig annyira imádok Isco, és bár hasonlóan ősz öregember, mint Wenger papa, mégsem az az eszelős pedofil vénség jut róla elsőként eszünkbe, amikor meglátjuk.
A többször említett menedzser- és edzőkérdéshez annyit, hogy felesleges hallgatni azon negatív hangokat, akik azon tanakodnak, mekkora gáz is úgy igazolgatni, hogy még edző sincs, egyrészt mert Pellegrini akkor már réges-rég velünk volt, csak nem hivatalosan, másfelől pedig Txiki dolga a jelenlegi rendszerben többek között az is, hogy olyan keretet adjon Pellegrini keze közé, amivel ő aztán kurva sok trófeát nyerhet. Itt térünk el az Angliában megszokott klubmodelltől, ahol attól menedzser a menedzser, hogy nem csak coach. Nem Pellegrini igazol, a chilei konzultál Txikivel, aki aztán igazol. A keret minősége innentől Txiki kompetenciája, és minden felelősség rá fog hárulni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Azért nem kell aggódni, a két hasonlóan gondolkodó srácnak alighanem egyaránt nagyon bejövős Fernandinho, legalábbis nekem teljesen őszintének tűnnek Pelle szavai az új igazolásokról.
És az első interjú
Úgyhogy gyümölcsöző együttműködés a sportigazgatós főmuftival, magasfokú szót értés a játékoskerettel, kellő mértékű foglalkozás az akadémiával, ezek a szempontok mind-mind Mancini fölé helyezik Pellegrinit a Citynél felállított értékrendben. Apropó, Pellegrini nem a legfiatalabb vezetőedző, Vieirát pedig szereti a board, belekóstolhatott a fiatalokkal az edzősködésbe, (2015 végén pedig átvette a ‘kistesó’, a New York City FC edzői székét) csak szerintem reális kifejlet – ha bizonyítja Patrick rátermettségét, természetesen – az, hogy néhány szezon után a ‘nagy City’ vezetését is átvegye a francia?
Ezen tényezők körbefoglalásával jutottunk el odáig, hogy definiáljuk a címben szereplő holisztikus szó jelentését. Mancini kirúgásakor ugyanis azzal az indoklással állt elő a klub, hogy egy új, holisztikus szemléletmódra van szüksége a vezetőségnek, és ehhez végül is mint utóbb kiderült, Pellegrinit megfelelő embernek tartják. Nagyon népszerű lett a ‘holistic approach‘ azóta az angol sajtóban és egyéb fórumokon, hiszen szinte soha senki nem használta még előtte ezt a kifejezést. Én sem, nem is tudtam értelmezni, a csudajó Sztaki azonban még erre is fel volt készülve: szerinte a holistic szó teljeskörűt jelent, nincs okunk nem hinni neki, ugyanis teljesen beleillik a képbe a sok felsorolt irányelv mellé a teljeskörűség jelensége.
Garreth Barry nem egy szupersztár. Nem véletlenül csapott le rá egy újgazdag, a szürke posványból kitüremkedni kívánó klubcsapat akkor, amikor már bőven korban volt. Utólag kijelenthetjük: tizenkétmillió fontért soha rosszabb befektetést. Tökéletes szimbóluma volt annak az átmenetnek, ahogyan középcsapatból elitalakulat lett, illetve aktuálisabban annak is, ahogyan a még merészebb álmokat szövő jelenben többé már nemkívánatos személy a jelenlegi vezetőségnek.
Barry ugyanis – mint utóbb jól kiderült – rettentő fontos láncszeme volt a negyvennégy év után bajnoki címet szerző csapatnak. Mark Hughes mániája, miszerint a tutira Premier League kompatibilis játékosok leigazolását kell erőltetni, kivételesen nem fürdött be Barryvel, persze neki addigra tényleg volt olyan neve a ligában, hogy valamennyire kockázatmentes igazolás volt. Benítez is akarta még 2008-ban, de nem született vele egyezség, végül – az Aston Villa szurkolók heves anyázása közepette – csak egy évvel később tette át székhelyét – az Eastlansdre. Nem véletlenül csaptak hát szárnyra idén a Napoli-pletykák, hogy végül mégis alábbhagyjanak, és Barry egy kölcsön keretén belül a kiskedvenc Evertont erősítse.
Visszatérve a kezdetekre. Jellemző a korábbi (?) angol válogatott játékosra, hogy bármelyik csapatban is ne játsszon, annak szurkolói szarba sem veszik őt. Így az Everton szurkolói is eddig egy túlértékelt fosnak tartották, most pedig szerintük kurva jó keretük lett a három deadline napi igazolással. Természetesen hasonló szkepticizmussal fogadták őt a City szurkolók is, hiába a nyugalomra intő szavak pár kevésbé habzó szájú Villa szimpatizánstól.
Ők már akkor tudták, mi még csak gunyorosan húztuk a szemöldökünket; miután megérezted a jelenlétét a pályán, egyből észrevetted, ha nem játszott. Egy másik, mára elterjedt City szurkolói vélemény, hogy akkor kezd csak igazán lenyűgözni a játéka, ha azt élőben követed. Már a helyszínen, nem a nálad nem létező Digi helyett a kocsmában sem található Digin streamen. Máris jobban átlátja úgy az ember, micsoda stabilitást ad az a fajta pályán tanúsított attitűdje, hogy képes mindig akkor és ott megjelenni, amikor nagyon kell. Higgyünk hát azoknak, akik meccsre járnak!
A 11-12-es szezon egyetlen Barry gólja, a végén már a bajnoki címet ünnepelte
Amiért a United szurkolók imádják Carricket, és rettentő alulértékeltnek tartják, azért vetik meg és nézik le Gareth Barryt. Pedig Barry pont azt a biztonságot adta meg a védőnégyesnek mögötte, amit az ugyancsak kiváló Michael Carrick testesít meg saját klubjában. Éppen annyira halálbiztos a passzjátékban, holott hajlandó előre is játszani, és pontosan akkora erőssége a játék magasfokú olvasása. Európában pedig mindketten kevesek a klasszis szinthez.
Ha az olvasónak ennyi sem elég ahhoz, hogy Barryt kiváló játékosnak gondolja, illetve az sem, hogy valamiért Capello, Mancini és Hughes – bár utóbbi tény engem is elbizonytalanít – is kihagyhatatlannak gondolta kezdőjéből, álljon a következőkben egy perdöntő bizonyíték.
David Silva a 2011/2012-es (vagyis a bajnoki címmel zárult szezon) szavazáson Gareth Barryt jelölte meg, mint év City játékosát. Persze lehet, hogy ő is elfogult, mert rendre őt találta meg labdáival a derék GazBaz, hogy kezdjen mán’ vele valamit, de akkor is. Silva – ellentétben velünk – úgy szavazott, hogy a pályán belül élte meg mindazt, amit mi csak kívülről látunk. Ez teljesen más perspektívát jelent, ha értenék hozzá, még mondanám is, hogy Silva nem látja úgy át a dolgot, mint mi, de nem értek, ráadásul Silva szavazatára mégsem legyinthet csak úgy az ember. Főleg, ha egy olyasvalaki szavaz úgy, akinek játékintelligenciája bőven átlagon felüli, és olyan klasszisoknak szarta tonnaszám a gólpasszt érő átadásokat, mint Kun Agüero, Edin Džeko vagy Mario Balotelli, mégsem rájuk voksolt.
A kor azonban hősünkön is kifogni látszik. Ingatag szezonja volt tavaly, amelyből persze mindenki elsőként a rettentő komikus öngólját emeli majd ki a Soton elleni idegenbeli meccsről. Ha nem éppen Mr. Consistency és nem éppen a Premier League lett volna,hanem Tokody Tibor ordas csalást kiáltanánk rég. Nem csak az öngól miatt, de Barrynek talán az a valaha volt legszarabb teljesítménye City mezben. Ironikus, vagy éppen teljesen sorsszerű, hogy az egész csapatnak is tavalyról. Hát ennyit számít ő. És nem túlzok, ha azt írom, az évad eleji meccseken bizony visszasírtuk még őt.
Nevessünk együtt
Számomra a kedvenc meccsem „tőle” a 2012 tavaszán rendezett City – United „bajnoki döntő”, ahol Kompany fejesével győzedelmeskedtünk. Akkor a Yaya Touré – Gareth Barry középpálya könnyed hétfő esti vacsorának elfogyasztotta a Carrick – Scholes – Park tengelyt, mindenféle ellentmondást nélkülözve. De úgy egyáltalán – ha fontos meccs volt, nem maradhatott ki, és ha fontos meccs volt, nem mondott csődöt. Nem is tudom, melyik Chelsea elleni meccsen szerelte parádésan Ivanovićot, de általában a sötétkékek ellen is kulcsfigura volt. Vagy emlékezzünk vissza pár hónapról, amikor a magát még mindig istenkirálynak gondoló Giggs próbálta sarokkal lecselezni, de Barry szerelte, majd Milner ebből a támadásból lőtt gólt. Csupa csodás emlék, utólag szerintem sokat fogunk nevetni azon az öngólon is.
Mégis egy más típus kellett Pellegrininek, egyébként teljesen érthetően. Fernandinho sokkal mobilisabb, agilisabb játékos, Barry már tíz éve sem volt az a gyorsvonat típus. A BL – látjuk a Dortmund és Bayern példájában – egészen más játékosokat igényel, és a City nem akar harmadszor is becsődölni Európa krémje közt. Ez egyértelműen megpecsételte a középpályás sorsát. Szent meggyőződésem, hogy bármikor lehetne még a PL-ben egy élcsapat húzóembere, legalábbis könnyedebb, hazai meccseken, ahol dominál a csapata, aranyat ér. Harminckét évesen az Everton jutott neki, ahol Martinez csapatában Ross Barkley és James McCarthy mellett egész ütős kis középpálya jöhet létre (szerintem erősebb, mint a Fellaini-fémjelezte), ráadáasul attól sem kell félnie annyira, ha labdát veszít, lévén, hogy a katalán taktikájában alkalmasint három középhátvéd biztosít.
becserélték a szünetben a Bochum II. Eintracht Trier elleni bajnokiján a negyedosztályban. Egy hétre rá kezdő volt a Cloppenburg ellen, gólt lőtt.
Új időszámítás kezdődött a csapat életében, érkezik Guardiola, összeáll a katalán board.
Ahogy ígértük, három posztot szentelünk a távozó 
Manuel elment, három posztot szentelünk az ősz mesternek, most a City előtti munkásságára fókuszálunk.
Manuel Pellegrini elment. Ennek aprópóján elővesszük a chilei edző – vigyázz, nem menedzser – wilkommenposztját az óhazából, upgradelve 2016-ra, megérdemel pár kedves, melegszívű szót.
Guardiola ellopta a deadline day-en a showt, de voltak egyéb hírek is, most egy születésnap ürügyén visszakanyarodunk hétfőre.
Garreth Barry nem egy szupersztár. Nem véletlenül csapott le rá egy újgazdag, a szürke posványból kitüremkedni kívánó klubcsapat akkor, amikor már bőven korban volt. Utólag kijelenthetjük: tizenkétmillió fontért soha rosszabb befektetést. Tökéletes szimbóluma volt annak az átmenetnek, ahogyan középcsapatból elitalakulat lett, illetve aktuálisabban annak is, ahogyan a még merészebb álmokat szövő jelenben többé már nemkívánatos személy a jelenlegi vezetőségnek.