Tizenkét éve még nem úgy volt, mint ma, határozottan nem nyerni járt a Manchester City az Old Traffordra. Ezt a Manszúr éra hozta el (és a Ferguson éra elmúlta szilárdította meg).
Egy rég várt, rég nem látott siker egy szörnyű esemény évfordulójának árnyékában.
A müncheni katasztrófa 50. évfordulójához legközelebb eső hazai meccse a Unitednek a derbi volt.
2008. február 10. Azaz pont tizenkét éve manchesteri derbi az Old Traffordon. 75.970 néző, a játékvezető a szép emlékű (nem) Howard Webb.
A MU így állt fel: Van der Sar, Brown, Vidic, Ferdinand, O’Shea (Carrick 73.) – Nani (Pak 64.), Scholes, Anderson (Hargreaves 73.), Giggs – C. Ronaldo, Tévez.
Picit sem volt gyenge SAF csapata. Sven-Göran Eriksson ezt a csapatot küldte pályára, amely nemigen tűnt egy súlycsoportúnak a vendéglátókkal:
Hart – Onuoha, Richards, Dunne, Ball – Ireland, Hamann (Szun-Dzsihaj 84.), Gelson, Petrov – Vassell (Garrido 87.), Benjani (Caicedo 75.).
Mindenki odaadta a hazaiaknak a három pontot, a müncheni légikatasztrófa 50. évfordulója jegyében zajlott meccs előtt. A Busby Bébik, Frank Swift és a többi áldozat emlékére a United korhű mezben, a City a Le Coq Sportif által erre a meccsre készített szerelésben játszott.
Az előjelek nem voltak biztatóak, február elején a City a bajnoki címre rápörgő Arsenalt fogadta, utána pedig az Old Trafford volt a következő állomás.
Annak rendje és módja szerint az Arsenal 3:1-re győzött az Eastlands-en (az első gólt a két későbbi City játékos hozta össze, Sagna passzából Adebayor talált be).
Szóval az előjelek, hát azok jók nem voltak. Erre mit csinál a City? Nyer. Hát persze, typical City…
A meccs nem úgy alakult, ahogy a hazaiak szerették volna. Vassell és Benjani (neki első meccse volt a csapatban!) góljával a 92. percig simán vezetett a City, Carrick csak ekkor tudott szépíteni.
Természetesen a United nem gondolta úgy, hogy csak puszira odaadja a három pontot, de a védők (btw., akik manapság Otamendit ekézik, azok tényleg nem sok meccset láttak Dunne-nal a védelem közepén..) léptek oda/értek oda, az utolsó pillanatban, egyszer-kétszer kétesen, de Webb hála a jó égnek mindig továbbot intett, de sokszor a pofátlanul fiatal Joey Hart hárított bravúrral.
ez a kép, mint egy festmény, olyan szép!
Vassell góljánál a túloldalt szerencsére a MU védelem nem állt stabilan a lábán (Van der Sar szó szerint nemigen állt a lábán), senki nem volt, aki elbikázza a labdát a fenébe, így — meglepetésre — megszerezte a vezetést a City.
Benjani gólja is egy hazai labdavesztés utáni kontra során kipréselt szöglet utáni beadásból szüéletett.
A jó Eriksson győzelmi mámorában elfelejtette, hogy Benjanit a Portsmouthtól vették meg „Zimbabwéből érkezett, hogy gólt lőjön a derbin!„. Oké..
A második félidőt igen kényelmes szituációból várta a City, a Unitedből hiányzott az átütőerő, így minden adott volt a győzelemhez.
A végén Carrick jól eltalált lövése tényleg nem osztott, vagy szorzott.
Hihetetlenül boldog voltam. Ez volt 1974 óta az első győzelme a Citynek az Old Traffordon, értelemszerűen ez volt az első, amit láthattam.
1974. derbije hozta el Denis Law emlékezetes gólját, ez már megvolt, ugye?! Nem? Nem baj, hamarosan visszatérünk annak a történelmi derbinek a felidézésével is.