Ma van a nevezetes londoni Anglia – Magyarország mérkőzés, azaz a 6:3 65. évfordulója. 1953. november 25., sok szempontból sorsfordító dátum.
A legendás magyar Aranycsapat játéka nagy hatással volt a világ labdarúgására. Nem volt ez alól kivétel az angol labdarúgás, azon belül is a Manchester City sem. A magyar csapat egy radikálisan új felállást alkalmazott, ennek pedig a mélységből induló Hidegkuti Nándor volt a kulcsszereplője. Ugyanezt a szerepet az a Don Revie töltötte be a City-ben, aki inkább a Leeds United menedzsereként maradt meg a futballszeretők emlékezetében, holott az 50-es években az egyik legsokoldalúbb játékosnak számított Angliában. Hajtás után röviden arról lehet olvasni, hogy hogyan is vált a Manchester City az 50-es évek közepén kiesőjelöltből, a szigetország egyik meghatározó csapatává.
A második világháborút követően az 50-es évekbe kissé döcögősen lépett át a Manchester City. Az 1949-1950-es szezon végén az akkor egyik legnépszerűbb angol klub kiesett a másodosztályba. Az addig három évig menedzserként dolgozó Jack Thomson távozott a kispadról, helyére az akkori City-vezetőség egy olyan személyt képzelt el, aki képes volt arra, hogy hatékonyan ösztönözze a játékosokat. A választás arra a skót Les McDowallre esett, aki 1937 és 1949 között játékosként már szolgálta a manchesteri kékeket. Aktív labdarúgó pályafutásának befejezése után egy évig (1949-1950) volt a Wrexham menedzsere, így éppenséggel nem egy rutinos, sokat megélt szakember ült le a Maine Road hazai kispadjára (1950-1963).
Les McDowall
A kitűzött cél egyértelmű volt: McDowallnek vissza kellett juttatnia a csapatot az angol első vonalba! Munkája kezdeti stádiumában elhappolta a korszak egyik legnagyszerűbb walesi szélsőjét, Roy Pault az Arsenal elől, aki később megkapta a csapatkapitányi karszalagot is.
Ha nehezen is, de McDowall vezetésével második helyezettként azonnal vissza tudott kapaszkodni a City az első osztályba 1951-ben. Ott azonban korántsem úgy kezdődött a következő idény a csapat számára, ahogyan azt elképzelték. Tíz forduló alatt mindössze 7 pontot tudott összekaparni McDowall csapata, a legelső idegenbeli meccsről ráadásul egy 5-1-es zakóval térhettek haza. A skót menedzser kénytelen volt belenyúlni a klub pénztárcájába, és 25 ezer fontért szerződtette Don Revie-t a Hull gárdájától.
Revie nem volt ismeretlen a City drukkerek számára, hiszen 1949-ben egyszer már megkörnyékezte a klub, ám a center akkor inkább maradt akkori állomáshelyén, Leicesterben.
Amikor először szóba került Manchester, ellátogattunk a feleségemmel a városba, hogy találkozzunk Jack Thomsonnal, a Manchester City akkori menedzserével. Mikor megérkeztünk, irgalmatlanul szakadt az eső. Az első benyomások miatt valahogy nem éreztük azt, hogy nekünk ezt a várost kellene választani. Később persze aztán rájöttünk, hogy nem is olyan rossz lakhely ez…
Roy Paul, Bert Trautmann és Don Revie. A három alappillér.
A kékek végül 39 ponttal a 15. helyen végeztek a tabellán, 11 pontnyira a kiesési zónától. A csapat megragadni látszott a legfelsőbb osztályban.
Egyénileg remek játékosok alkották ekkor már a City-t. Paul, Trautmann és Revie korának meghatározó játékosai voltak a maguk posztján. Csapatként azonban valamiért nem funkcionáltak tökéletesen. McDowall sokáig nem találta a csapathoz igazán passzoló stratégiát, a City így hullámzó teljesítményt mutatott: hol remek meccsen verték a városi rivális Unitedet, hol pedig pocsék játékot bemutatva zakóztak otthon a gyengének számító Huddersfield ellen. A következő két idényben is hasonló produkciót mutatott a csapat, mindkétszer a tabella második felében végzett a City, a kiesést azonban rendre el sikerült kerülnie a McDowall-csapatnak.
Az 1954-1955-ös szezon már létfontosságú volt McDowall számára. Három gyengébb idény után muszáj volt kitalálnia valamit, mivel a türelem már fogytán volt a vezetőség részéről. Abszolút tisztában volt ezzel maga McDowall is, aki keményen belevetette magát a munkába és a nyári alapozást a szokásosnak számító időponttól már 3 héttel korábban elkezdte a csapattal.
Az egyik tréning után odaszóltak neki, hogy a tartalékcsapat egy teljesen új taktikát próbál meg elsajátítani. A skót másnap felkereste a tarcsikat, akik éppen edzőmeccset játszottak. McDowall a saját szemével láthatta azt, hogy a fiatalok egy forradalminak számító felállást alkalmazva lefocizták az ellenfelet. Ugyanazt a visszavont centerjátékot alkalmazták, mint amellyel a magyar Aranycsapat 1953. november 25-én a Wembley-ben 6-3-ra, fél évre rá a Népstadionban pedig 7-1-re páholta el az angol válogatottat, és amellyel Sebes Gusztáv csapata uralta az 50-es évek egyetemes labdarúgását.
John Williamson, a City akkori játékosa nem is rejtette véka alá a véleményét Revie előtt.
Ez egy tökéletes gyógymód az összes problémánkra. Ha ez egyszer beindul, képtelenség lesz megállítani. Ezt a taktikát teljes mértékben rád szabták, Don.
McDowall nem habozott, azonnal elkezdte gyakoroltatni az új felállást a csapattal. A rendszer elsajátítása ugyanakkor eleinte akadozott. Revie (akinek visszavont centerként kulcsfeladat jutott az új szerkezetben) és a mellette játszó Williamson nem igazán értették meg egymást, a City pedig az első fordulóban beleszaladt egy 5-0-ás zakóba a Preston ellen. Azonban amikor Williamson helyett kipróbálták az addig csak a tartalékcsapatban szerephez jutó Ken Barnest, minden a helyére került, a játék tökéletesen elkezdett működni.
Ken Barnes 2004-ben így emlékezett vissza arra az időszakra.
A taktika majdnem kútba esett, ám Revie meggyőzte McDowallt arról, hogy adjon nekem is egy esélyt Williamson helyén, elvégre az elsők között sajátítottam el az új játékrendszert. A következő meccsen, a Sheffield United ellen már kezdtem is, és a terv álomszerűen működött. Attól kezdve rendszeres kezdővé váltam, a csapajáték pedig hibátlanul összeállt.
A terv abszolút megtestesítette a tökéletes csapatmunka fogalmát. Még Trautmann is tevékenyen kivette a részét belőle. Hosszú és pontos kidobásai rendre Revie-t keresték, aki a labdaátvétel után rövid passzokkal rögtön Barneshoz továbbította a labdát. Barnes addig tartotta meg a labdát, amíg Revie fel nem ért a helyére, mikor ez megtörtént, Revie a visszakapott labdával gyakorlatilag védő nélkül kerülhetett már gólhelyzetbe. A Revie-terv elnevezést maga Don Revie mindig visszautasította, szerinte az érdem az egész csapatot megillette, nemcsak őt. Barnes markáns szerepét pedig minden egyes alkalommal kihangsúlyozta: nélküle a taktika soha nem jöhetett volna létre.
Az 1956-os FA Kupagyőztes csapat felállása.
A sheffield-i meccs után egyértelművé vált, hogy a Manchester City már nem a kiesés ellen fog küzdeni, ahogyan tette azt a korábbi szezonokban. A következő hét meccséből ötöt megnyert és csak egyszer kapott ki. Ezután következett a manchesteri derbi a Maine Road-on. A második világháború előtt a City számított egyértelműen a város első számú csapatának, a világégés után azonban a United átvette a vezető szerepet. A játékosként a City-t szolgáló Matt Busby irányításával ígéretes alakulat formálódott az Old Traffordon akkortájt.
A szeptemberi meccsen a City 3-2-re verte városi riválisát. Februárban az FA Kupa 4. körében is összekerült a két csapat, az ugyancsak a Maine Road-on rendezett derbin ismét McDowall fiai diadalmaskodtak (2-0). Két hétre rá pedig már az Old Traffordon mérkőztek meg, immár a bajnokságban. Trautmannék egy 5-0-ás csapást mértek a hazaiakra, ilyen nagyarányú City-sikerre az OT-n utoljára 1926-ban (6-1), no és persze 2011-ben volt példa.
A City végül a 7. helyet kaparintotta meg a bajnokságban, mindössze két ponttal lemaradva a 2. Wolves mögött, Revie pedig megkapta az év játékosa díjat. De az FA Kupában is jól ment a csapatnak. A United után a Luton (2-0), a Birmingham (1-0) és a Sunderland (1-0) sem okozott gondot Revie-éknek, így a Manchester City 1934 után ismét bekerült a kupa döntőjébe, ahol a Newcastle várt rá. Az 1955-ös fináléban azonban a sérülésekkel megtizedelt City nem bírt az ellenfelével, és 3-1-re kikapott a Newcastle-től.
A következő, 1955-1956-os idényben már a 4. helyre ért oda a City, az igazi áttörést azonban a kupában produkálta a csapat. Érdekesség, hogy erre a szezonra Revie elveszítette stabil helyét a kezdőcsapatban, helyette a fiatal és agilis Bobby Johnstone-t favorizálta McDowall. Jobbára Revie nélkül, a Manchester City újfent a döntőig masírozott, ahol a Birmingham City-vel került össze a Wembley-ben.
Bill Spurdle betegsége miatt McDowall órákkal a meccs előtt változtatni kényszerült az előre eltervezett kezdőjén, a mellőzött Revie ennek köszönhetően megint a kezdőcsapatban találta magát. Közvetlenül a kezdősípszó előtt, a csapatkapitány Roy Paul arra lett figyelmes az öltözőben, hogy Revie két kisebb fadarabot szorít a kezében. Paul természetesen azonnal megkérdezte tőle, hogy mégis mik ezek. Revie elmondta, hogy egy cigány asszonytól kapta őket, mégpedig azért, mert majd szerencsét hoznak neki a meccsen és a későbbi pályafutása során egyaránt. Paul csak nevetett, de Revie-n látszott, hogy nagyon hisz a babonában.
Ken Barnes is emlékezetes pillanatokat él át a meccset megelőzően.
A Birmingham volt a kupafavorit, de az elmúlt évi vesztes döntő után nem engedhettük meg magunknak, hogy megint veszítsünk, a Főnök is teljesen egyetértett ezzel. Én minden meccs előtt titokban elszívtam egy „gyors cigarettát” a mosdóban, pont akkor azonban McDowall rajta kapott ezen, és igencsak megkaptam a magamét. Próbáltam megértetni vele, hogy nálam ez egyfajta hagyomány, de nem engedte, hogy közbeszóljak, mert kivette a számból a csikket és gyorsan rátért a meccsre: „Egy tapodtat sem mozdulhatsz Peter Murphy (a Birmingham középpályása) mellől, levegőt sem hagyhatsz neki!”
A két fadarab jó ómen lehetett, hiszen Revie remek játékával és Hayes, Johnstone valamint Dyson góljaival a Manchester City 3-1-re nyert. A mérkőzés örökre emlékezetes maradt azért is, mert Trautmann az utolsó negyedórát törött nyakkal védte végig. A Daily Mail másnap ezzel a címmel írt a mérkőzésről:
Revie diadala!
A tegnapi döntő Revie-ről szólt, senki másról. Az első perctől fogva a mérkőzés embere volt, a Birmingham képtelen volt féken tartani.
Manchester városában óriási ünneplés tört ki, hiszen a City a kupát, a United pedig a bajnokságot nyerte meg abban az évben. A Wembley-ben a City szurkolók olyan drapériákat tűztek ki, amelyek mindkét manchesteri csapatot éltették, a Manchester Evening News pedig a következő szalagcímmel jelentetett meg különszámot: A brit labdarúgás királyvárosa!
Barnes pedig végre nyugodtan rágyújthatott egy jó szál cigire.
Lehet, hogy a meccs előtt meg tudta akadályozni, de utána már esélye sem volt. Életem egyik legjobb füstölése volt.