Ha volt valaki az elmúlt években a keretben, akivel azonosulni tudtam, az te vagy. Mind olyanok akartunk lenni, mint te, Pablo.
Véredet adtad, küzdöttél — meg is kopaszodtál — értünk.
Most elmész, de — mivel egy véletlenül Buenos Aires-ben született trú mancunian arc vagy — nem messzire. Látni, nézni, követni tudjuk egymást. Fogjuk is!
Viszlát, hősöm!
2005. augusztus 17-én láttak meg először a Népstadionban (Messi már rég zuhanyzott villámbemutatkozása után). Azon a kora estén alig tíz perces rapid-randinkon nem sejtettem, hogy pár év és bemászol a bőröm alá a szívembe — pláne, hogy akkor ott volt a régi szerelem, Gera Zoli is —.
Pablo Javier Zabaleta Girod néven született ez a tökéletes férfi, 1985. január 16-án, Buenos Aires-ben.
Gyermekként Obras Sanitarias csapatában kezdett focizni, majd tizenkét évesen a San Lorenzo-ba szerződött.
Itt összesen nyolc évet húzott le — nem hűtlen típus az én drágám —, rögtön az első évben részese lehetett a helyi uefa kupa, a Copa Sudamericana elhódításának.
Kezdetben a középpálya közepén szerepelt, majd kitolódott jobbra, aztán pár lépés volt csak hátra. Egy igazi úr, aki a legjobbját jobb bunkóban hozta.
Az argentin válogatottban szerepelni közel húsz évig lételme volt. Tizennégy évesen U-15-ös válogatott volt, végigjárta az összes korosztályt.
A kamaszkorát két dolog határozta meg a foci és édesanyja halála. Nem tört meg a tragédia súlya alatt, teljes erejével a labdarúgás felé fordult.
2003-ben negyedik, 2005-ben aranyérmes lett a nemzeti csapattal az U-20-as vb-n, 2008-ban pedig a Pekingben szintén aranyat akasztottak a nyakába. Összesen 75 meccset játszott a korosztályos válogatott csapatokban.
A felnőttek között hiába debütált a fent említett 2005-ös pesti meccsen, utána csak elvétve kapott szerepet.
Rendszeresen 2011-től tavaly év végig bukkant fel az argentinok kezdőjében. Copa América és vb ezüst felnőttként a zsákmány égszínkék-fehérben.
Vissza a klubkarrierjéhez.
Tizenkilenc évesen alap embere lett a San Lorenzonak, nem csoda, hogy Európa felé vette az irányt, de az országot csúnyán benézte, a lányliga lett a célállomás.
A csapat pedig az Espanyol, a dátum: 2005 nyara.
Hősünk ekkor már végleg jobb védő volt. Három évet húzott le Barcelona jobbik felében — ezek voltak a kék-fehérek utolsó jó évei, kellett nekik elengedni egy ekkora istent —.
Spanyol kupát nyert itt, 2007-ben pedig ezüstérmet szerzett az uefa kupában (a döntőben a Sevilla verte őket).
Három év (és 102 meccs) után távozott, kérője volt bőven (úgy hírlik a Juventus is), de ő remek érzékkel Manchesterbe szerződött.
333 meccs, kilenc teljes idény, ennyit kaptunk tőle és még mennyi mindent. A Manszúr éra kezdete előtti utolsó igazolás. Hányan nincsenek már itt azok közül, akik utána jöttek… Baromi nagy teljesítmény, amit mutatott.
Közel egy évtized égszínkékben, ez azt jelenti, hogy minden újkori trófea elhódításának a részese volt.
Megkapta az ‘5‘-számú mezt, ami ráégett a hátára az évek során.
Augusztusban végén került a klubhoz, az első meccse a Chelsea elleni hazai sima szopó (3:1, oda) volt.
Ez a szezon igazi hullámvasút volt (a futball géniusza, Mark Hughes a kispadon..), Zabának is, a negyedik meccsén kiállították a ‘pool ellen, jöhetett a három meccses eltiltás. Az első (és a szezonban az egyetlen) gólját a 22. fordulóban szerezte a Wigan ellen (három pontot ért a bomba, mivel 1:0 lett a meccs). A PL-ben és az uefa kupában két-két gólpasszt adott.
42 meccsel zárta a szezont. Nem volt rossz, de még semmi extra.
2009-ben még Hughes ülhetett a padon, de decemberben jött Roberto Mancini. A csapat öt helyet javítva ötödik helyen zárt, hősünk pedig 35 meccsen szerepelt.
2010/2011. Az áttörés éve. Zabaletának is, a klubnak is. 45 meccs, egy gól, öt gólpassz.
Pablo egyre jobb formában, közben néhányszor már a karján láthatjuk a csapatkapitányi szalagot (később ő lesz Kompany első számú helyettese).
Teljesítménye, személyisége miatt már igencsak közkedvelt volt a szurkerek között, de a szezon végi események emelték a legenda kategóriába.
2011 márciusában édesapja súlyos autóbalesetet szenvedett, engedélyt kért (és természetesen kapott), hogy Buenos Airesbe utazhasson. Igen ám, de közben Mancini kifogyott a lehetőségekből, mivel Micah Richards és Jérôme Boateng lesérült.
A Sunderland elleni hazai bajnokin Boyata volt a jobbhátvéd (Ryan McGivern váltotta), ekkor még kijött a lépés (5:0 ide), de szükség volt Pablora, aki ahogy tudott, jött is.
A következő bajnokin a padon ült (a Liverpool oktatott 3:0-ra), a szezonból hátralévő nyolc meccsen viszont szerepet kapott (ebből csak egy vereség volt, az Everton ellen), úgy, hogy három — szerencsére csak kisebb, de látványos — sérülést szedett össze.
Összesen 45 meccs (egy gól és öt gólpassz), FA kupa győzelem és bronzérem. Harmincöt rohadt év és Pablo az egyik főszereplő.
A 2011/2012-es szezon kezdetén nincs a keretben a Wembley-ben elvesztett Community Sheid meccsen, de megjön Agüero cimborája és végre pályára léphet a bl-ben.
31 meccs jut neki — Mancini rotálja rendesen Richards-szal —, amikor játszik, akkor nagyon jól megy neki, az egyetlen gólját mikor lőné, ha nem az őrületes QPR elleni szezonzárón. Először lett bajnok pályafutása során.
Sokak szerint 2012/13-as szezon sikerült neki a legjobban (ez baromi szubjektív, szerintem a legérettebb 13/14-ben volt, de legalább ennyire jó volt 11/12-ben is).
Richards az olimpián beszedett sérülése miatt (soha nem lett a régi…) nemigen játszott a következő szezonban, a frissen igazolt Maicon meg, hát, izé…
Szóval 45 meccsen játszik, Community Shieldet nyer, de a bajnokságban nem sikerül a címvédés. A botrányos kupadöntőn második sárgával kiszáll.
Emlékezetes az egyenlítő gólja a derbin (amit sajna behúztak a pirosak RVP kései góljával), olyan igenbazdmegegyközülnklőtte érzés volt (gólok szempontjából a legeredményesebb idénye, hármat szerez, viszont csak két gólpasszt ad).
Bekerül a Premier League-ben az év csapatába — btw Agüeronak ez nem jött még össze —, a szurkolóknál pedig ő lesz az év játékosa a csapatban.
A következő — újra bajnoki arannyal és ligakupa elsőséggel záruló — évben kilenc meccsen nem kap csak szerepet, egyedül maradt a jobb oldalon. Richards hol volt, hol nem volt, Boyata került ki a vonal mellé (de volt, hogy Clichy lett a jobb bekk).
48 meccsen nyolc gólpasszt ad, a gólját a West Bromnak lövi.
2014 nyarán megérkezik Sagna, így ‘csak’ 36 meccset tol le a szezonban (az előző szezon brutálisan hosszú lett neki letolta az idényt Manchesterben, majd végig ott volt a vb-n), két gól, négy gólpassz. Amit a bl-ben a Romának akasztott, de imádtam!
2015. Harminc volt, az előző évek terhelése és a kor megteszi a hatását. Csak tizenhárom bajnoki (azokból is egyszer 5, egyszer pedig 57 perc..), három bl (150 perc..), három kupa és három ligakupa (175 perc, a megnyert döntőn a hosszabbításban áll be) meccs jut neki. Gól nincs, csak egy árva gólpassz.
A 2016/2017-es szezon kezdetén tudtuk, hogy közel a vég.
Pep már egyértelműen nem számolt vele (sem), de így is voltak kiemelkedő meccsei, a legjobb kettő 2016 decemberére esett, a Liverpool elleni elvesztett meccs és a Watford elleni hazai bajnoki, amikor az utolsó PL gólját szerezte City mezben.
Utoljára 2016. decemberében, a Spurs ellen vezette ki kapitányként a csapatot, az utolsó gólját a Hudderlsfield elleni kupameccsen szerezte, az utolsó végig játszott meccse pedig az áprilisi derbi volt.
A West Brom ellen búcsúzott az utolsó előtti fordulóban. Méltó volt. Az, hogy életfogytig tartó bérletet kapott az Etihadba, az természetes.
Sokak szerint soha nem volt valami nagy játékos. Nem elég erős, magas, gyors, kemény, puha, pontos … Persze.
Azért lökitek a hülyeséget, mert PabZab nem nálatok töltötte legszebb éveit. A címeit nem a szél hordta össze, hanem a ZabMan elszántsága, akarata, tudása.
Sajnos viszont egyszer vége lesz mindennek — egy sport sportoló pályafutásának meg aztán a vártnál is hamarabb —, Pablo egy igazi régi vágású focista — ezért is imádtuk ennyire —, gyökeres megújulást nem várhattunk tőle, ráadásul a pályafutása vége közel van.
Esély nem volt, hogy maradjon. Lehet — biztos — lesz jobb jobb-bekkje a csapatnak, de faszább? Gyanítom sohasem.
Pablo egy véletlenül Buenos Aires-ben született trú mancunian arc, de kisfia, Asier igazi manchesteri, 2015. április 4-én született St. Mary’s kórházban.
Sok sikert a továbbiakban, remélem, látunk még a szakmai stábban!