A történet úgy hozta, hogy elbúcsúzunk Balotellitől. Szép volt, jó volt de ennyi. Még egyszer felemlegetjük SuperMario hőstettei.
Ezen a felületen valószínűleg jó sokáig utoljára.
Sőt, a történelem olyannyira ismétli önmagát – úgy mondjuk nem nehéz, ha én irányítom – , hogy ez már a második poszt a farewell kategóriában viszonylag rövid időn belül. Legalábbis nem ez volt a megszokott mostanság errefelé, hogy kulcsembert veszítsünk januárban.
Kulcsembert mondtam volna, vagy nem megszokottat? Balotelliről beszélünk, így azok a lábak régen nem állnak biztosan, amelyek rá támaszkodnak, szokványos dolgokról pedig egyenesen felesleges beszélni a ghánai-olasszal kapcsolatban. Nem, nem volt Balotelli kulcsember, különösen idén nem. Ilyen imázzsal, fizetéssel és hűhóval pedig nem lehetett maradása ott, ahol már semmit nem ért ez a bizonyos márka.
Ebben a posztban egy nagyon trükkös analógiával él a szerző: a csatár itteni pályafutását a korábban kirobbantott házi tűzijátékával metaforizálja. És valóban. Hányszor szerettük, imádtuk, bálványoztuk Balotellit, aki – most Noel Gallagher jellemzését hívom segítségül – igazi rocksztárként viselkedett ebben a punnyadt popközegben. De a jó rocksztár sem attól jó, mert még mindig érdekes tud lenni. Le is kell valamivel nyűgöznie a nagyérdeműt.
Balotelli idén senkit sem volt képes lenyűgözni, magára haragítania viszont sokmindenkit sikerült. Az egyik legérzékenyebb célpont pedig maga az egyszeri szurkoló. Egy olyan fanatikus számára, aki valaha arról álmodott, egyszer majd ő veheti fel azt a dresszt, amit ezek a suhancok nap mint nap felhúznak edzésen, a legkevésbé sem fogja azt jó néven venni, ha éppen egy olyan személy, aki az ő valamikori álmát éli, képes még jogi csatát is vívni szeretett csapatával. Balotelli szerencsére ettől behátrált. Mondanánk, megjött az esze, de ez meglehetősen merész feltételezés. Egy-két intelligens élőlény talán még velünk is pereskedni kezdene ezt olvasva.
Utálom visszaolvasni magam, mert mindig rájövök, hogy gáz az egész, ezért azt sem tudom már, mit hordtam össze a korábbi posztban, de az biztos, hogy valami még egy esélyről hablatyolhattam, ugyanakkor megemlíthettem azt is, hogy azért most már tényleg elég. Balotelli önnön magában nézve körülbelül pont ekkora ellentmodás, úgyhogy nem hibáztatom magam, akármekkora faszságot is írtam.
Mégis, ez a békésnek mondható elválás, a nagyon ügyesen időzített eligazolása arra készteti az embert, hogy inkább emlékezzen a szépre. A frizurái különösen sosem mozgattak meg, viszont egy-két nagy meccsen való hozáállása sok jót hozott nekünk. Vagy inkább nem hozáállása, ha abból indulok ki, hogy Balotelli magasról szarik arra a magasztos jelenségre, mint amilyen például a tét. Talán ezért lehetett, hogy hidegvérrel bebelsőzte a Demolition Derby első gólját, vagy hogy MotM szintű teljesítményt nyújtott mind az FA Kupa elődöntőjében, illetve fináléjában.
Olyan csapatnak tudott lenni a húzóembere, amely történelmet írt. Ami 45 évvel ezelőtt Mike Summerbee, Colin Bell, Neil Young és Francis Lee volt, az 2012-ben Sergio Agüero, Edin Džeko vagy éppen Mario Balotelli. Két és fél szezon alatt sem csak egy volt a sok közül, és végezetül is ebben nem csak a körülményeknek volt komoly szerepe.
Hanem közvetlenül neki magának is: a 2011-2012-es PL évad egyetlen Balotelli gólpassza a videón
Legyünk őszinték, emiatt a videó miatt már megéri az embernek felkúrni minden szar információt, médiumot a végeláthatatlan szennyel teli netre. Fogom javasolni, hogy ez a gól minden nap jelenjen meg egy poszt formájában. Ti hányszor láttátok tavaly május óta?
De a történetnek – játsszuk el – itt vége. Senki nem fog szívesen emlékezni az utolsó félévére, igazából képtelen lesz az ember bárhogyan is erre emlékezni, annyira balul és eseménytelenül sült el.
Balotelli Milánóba igazolásával mindenki, de tényleg mindenki jól járt.
A Milan szerzett egy klasszis produkcióra képes csatárt ezekben az ínséges időkben, Berlusconi bezsebelt egy-két szavazatot a választásokra, a City pedig korrekt áron megvált az egyik legpiacképesebb játékosától, akitől a pályán mutatott teljesítmény már régóta hiánycikk volt.
Ugyan jóval drágább volt Mariot megszerezni, mint amennyiért végül távozott, mégis egy sikeres vállalkozás volt ez. Elég volt felnézni bármely sportlapra, ha az olasz EB-hős nem generált egy héten legalább egy címlapot, akkor az az újság nem is létezett. Nem tudtam utánajárással bebizonyítani, de Mancini mondta elvileg egy Gazzetta-féle kérdezz-feleleken, hogy Manszúr nem hajlandó őt eladni, mert Balotelli pénzt és hírnevet hoz a konyhára.
Ekkor felmerült bennem, hogy talán már nem is Mancini tarjta őt itt. Persze ez csak találgatás, mindenesetre a Txiki-Soriano-Bobby koalíciónak nem kellett több Marioból. Rightly so.
Ne feledjük, ezzel a csapat pénzügyei az átigazolási piacon az elmúlt két évben mindössze harminc millás deficitet termeltek átlagban, ráadásul Txiki első nyarára készülhet, tehát nem zárható ki egy kisebbfajta bankrobbantás pár hónap múlva. Olyan játékosok fizetése nem terheli majd tovább a klub pénztárcáit, mint Roque Santa Cruzé vagy Wayne Bridge-é, a csatárok helyzete és megítélése pedig abszolút hintaszerű, Agüero kivételével.
Mi fog belőle úgy igazán hiányozni, ami focistává teszi a focistát? Nos, az elmúlt pár hónap alapján egyedül a tizenegyesei, azok mondjuk nagyon. Mi hiányzik majd tőle, az embertől? Például Cityt képviselve már sohasem osztja ki az angol újságirókat úgy, ahogyan azt tette első milánói sajtókonferenciáján.
Well played, sir, well played
A gólpontkom ugyan pedzegette, hogy visszavásárlási opciónk is van a deal keretein belül, mégis meglepetés lenne még egyszer az Etihadban viszontlátni hazai játékosként Balotellit, minekutána arra sem tennénk fel az életünket,
hogy Mancini kitölti ötéves szerződését a klubbal. Másnak meg kinek kéne? Jelenleg egyébként is mindenki a lehető legjobb helyen van.
Mindenképpen akad, aki nálunk is bánatosabb ebben az időszakban. Csabinter úrnak komoly traumát okozott kedvence átigazolása a riválishoz, nem is beszélve arról a strapáról, amit majd az új fejléc elkészítése megkövetel.
Ehhez képest ennek a blognak Balotelli tényleg csak annyival ártott, hogy ezentúl még annyian sem lesznek kíváncsiak rá…
Oooooh, Balotelli…He’s a striker…