Szembeötlőnek látszik a felkészülésből, hogy Roberto Mancini és brigádja valamiben sántikál, még ha az igazolások eddig nem is jönnek.
Afelől nincsenek kétségeink, hogy ne akarna a mester erősítéseket látni még a nyáron, de ha már saját szavaival élve ez nem teljesen az ő kezében van, legalább abba belenyúlt rendesen, ami leginkább a kompetenciája – a csapatfelállásba.
A Besiktas elleni meccs volt az első, amit én is figyelemmel kísértem, ott még nem rémlik a tőlünk oly szokatlan háromvédős felállás – utólag visszanézve a kezdő sem ezt a játékrendszert bizonyítja. Az Arsenal ellen viszont már egyértelmű, mit tálalt a nagyérdemű elé a menedzser. Ugyanezt hozta végül a malájok elleni meccs is – nem mellesleg mindkét meccs sima sikert hozott. Ha ez nem lett volna elég, az Oldham elleni – kutya által nem streamelt – meccsen is ugyanezzel próbálkoztunk, ezen a meccsen Lombardo irányította a pár Eb-n résztvevő srácot és az ifiket (no meg a mindenkikedvence Santa Cruzt). A kopaszodó talián nem hiszem, hogy poénból vagy szivatásból használta volna ugyanazt a taktikát, amit a, fogjuk rá, ‚A‘ csapat. Ennél a meccsnél kezdtem biztos lenni abban, hogy itt nem kísérletezgetésről van csak szó, ezzel mi valamit tervezünk. Következett a Wolfsburg elleni meccs, megint egy kétgólos siker, megint ez a rendszer – több se kellett, hiszen ez egy olyan kezdő volt, ahol nem is nagyon jutott eszembe, hogy megint ezzel próbálkozhatnánk – végül tényleg elég furán hatott Adam Johnson mint wingback, maradjunk annyiban, ez inkább egy elbaszott négy védős felállás volt, ahol Zabaleta és Kolarov is balhátvéd akart lenni, csak Kolarov mégis dominánsabb alkat, így PabZabnak kellett ott kullognia mögötte végig. Természetesen nem így volt, de Johnson nagyon szabad szelleműen fogta fel a posztját, reméljük, ezzel nem sokadszorra is felbosszantani akarta Mancinit, hanem valamiféle tudatosságról volt szó. Ami biztos, nem igazán ment neki a játék ezúttal, voltak viszont szép momentumai is a felkészülésünk alatt.
Inspiráció
Miről is lenne akkor szó? Már kitalálható volt talán az angolból alkalmazott wingback elnevezésből, hogy egy kiköpött 3-5-2-es taktikával igyekszünk meglepni ellenfeleinket mostanság (5-3-2, whatever, előbbi azért jobban kifejezi a tényleges látszatát a felállásnak, legalábbis a meccs nagyobbik részében). Hogy honnan inspirálódott az olasz mester, jó kérdés, de az biztos, hogy ért minket pár fellángolás az elmúlt időszakban. Kezdjük a Napolival, akik szintúgy három középhátvéddal játszanak jóideje, és tavaly kis túlzással leiskoláztak minket (legalábbis több ponttal zárták közös párharcainkat). Az olasz válogatott is próbálkozott ilyesmivel az idei Európa bajnokságon, bár végül nem ez hozta meg nekik a sikeres szereplést, Maggio kezdőből kikerülése után már kevésbé erőltették ezt a felállást, viszont becsületükre legyen mondva, a spanyolok elleni 1-1-es csoportmeccs a torna talán leglátványosabb mérkőzését hozta meg, és rájöttünk, De Rossi még amolyan söprögetőként is világklasszis szintet képes lehozni. A legkomolyabban viszont érzésem szerint Mancinit a Juventus hatotta meg – az a csapat, amely szarrá alázta az egész olasz mezőnyt az elmúlt idényben ezt a taktikát sikeresen használva. Az egyik ok tehát ez (a sikeresség napjaink focijában is), a másik pedig, hogy úgy tűnik, hasonló emberekkel is töltögetjük fel ezt a rendszert (ez lenne a legfontosabb), mint a Juve.
Jobban megnézve ugyanis a Napoli mást játszik, mint a Juventus – az olasz égszínkékeknél Hamsik gyakorlatilag támadót játszik, ez látszik minden meccsükön, különösebb sasszem sem kell hozzá. Azt sem nehéz belátni, hogy a Marchisio, Vidal, Pirlo trióból semelyiket sem minősíthetnénk pályán betöltött posztja alapján támadónak, hiába előbbi kettő gyakori látogatása az ellenfél kapuja előtt. És ha már említettük, kicsikét álljunk le a Pirlo-faktornál. Nekünk van egy szarabb kiadású (ha magyar válogatott lenne, azt mondanánk, „szerethető“) Pirlonk a keretben, aki nem más, mint Gareth Barry. Rá abszolút illik a deep-lying playmaker kifejezés, ami magyarul valami olyasmit tesz, mint mélységi irányító, csak ennél a szókombinációnál mindig a tévés szakkomentátoraink jutnak eszembe. És csúfolódás ide vagy oda, tavalyi szezonja alapján minden okunk megvan a bizakodásra Barryvel szemben – más kérdés, hogy az idő nem neki dolgozik, és lassan valamiféle pótlásról is gondoskodni kéne, de az egy más poszt. Másik opcióként feltűnhet Nigel de Jong, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva sosem hosszabbít, és ha minden igaz, szerződése most fog utolsó évébe érkezni, bízni talán abban lehet, hogy rengeteg csapat nem szívesen vállalná át a fizetését, így nyílik esély a hosszabbításra. Személy szerint úgy vagyok vele, tud még mit adni a csapatnak a kis holland. Ha ő játszana, akkor nem Pirlónk lenne a csapatban, hanem egy Garganónk. Mindenesetre az alapeset egy Barry – Yaya – Silva középső hármas a jelenlegi keretet figyelembe véve. Ez abszolút ütős, ugyanakkor meg kell jegyezni, Silva már kicsit más kaliber alá esik, mint a juventusos „támadóbb“ középpályások. Ha ideképzeljük valahova Nasrit is, aki talán kezdő lesz, talán nem, akkor megint kicsit napolis 3-5-2-re (?) áll a zászló.
3-5-2 City módra
Feltűnhetett, hogy eddig csupa olasz példát hoztam fel. Nos, bevallom, túl sok ligát nem figyelek, az angol labdarúgásban meg kikúrt ritka az ilyesmivel való próbálkozás. Éppen ezért lehet érdekes ez a projekt, amibe most belefogtunk – kérdéses is az időtartama persze. Azt gondolom (de csak az eddigiekből következtetek), hogy a Chelsea ellen mindenképpen megpróbáljuk ezt, ha már új játékost nem tudunk bemutatni, legyen érdekessége a meccsnek alapon. Annyira sok tétje egyébként sincs annak a meccsnek, viszont annál komolyabb ellenfél ellen „bizonyíthatna“ a taktika. Az viszont messze van még, mi várható a Premier League következő évi kiírásában, akad egy-két játékos, aki szerintem elég idegennek tűnik ehhez a rendszerhez – az egyik a már említett Samir Nasri (Silva posztján ok, de Silva posztján Silva a jó megoldás…), a másik pedig a Wolfsburg ellen is értelmezhetetlen poszton szereplő Adam Johnson.
Ahol nem látok kivetnivalót az alkalmazkodásban, az a védelem. A szélsőbekkek szinte kapásból adottak – Kolarov gyakorlatilag eddig is egy wingback volt, pedig nem ezt vártuk tőle. Most a felkészülés alatt valósággal sziporkázik néhol, mondhatnánk, hogy rá sem lehet ismerni, de igazából ez pontosan neki lett kitalálva.
Persze azért bízom benne, hogy Mancini nem egy média szerint kegyvesztett játékos miatt kezdte erőltetni ezt a dolgot. Clichy szintúgy jól ér fel támadásban – ja, erről még nem volt szó, de nyilvánvaló, hogy a wingback mindenkori feladata egy majdnem kettőzött poszt. Akit érdekelne, hogyan néz ez ki a legjobbak kiadásában, keressen fel pár VHS kazettát Cafú és Roby Carlosszal akcióban. Nos, szerintem Clichy is ideális lehet ide, kombinálni jól tud, fel-alá rohangálni biztos, hogy jobban, mint Kolarov. Zabaleta bizonyította az Arsenal ellen is, hogy messze nem szarja össze magát, ha gólhelyzetben találja magát, a robotolás pedig neki sem ismeretlen. Richardsot eddig is akkor játszattuk főleg, amikor hazai pályán játszott a csapat egy papíron gyengébb ellenfél ellen, ő – ha éppen nem sérült, mert megint hordágyon vitték le az Olimpián – valósággal élvezkedne ezen a poszton.
Ami még színesebbé és kedvezőbbé teszi a helyzetet, hogy Zabaleta és Richards is bőven alkalmasak lehetnek az egyik szélső középhátvéd posztra. Az argentin már bizonyított a Wolfsburg és a malájok ellen ezen a helyen, tulajdonképpen ő volt a legbiztosabb úgy, hogy Savić és Kolo Touré eredendően is itt játszanak.
Elérkeztünk azonban a legproblémásabb részhez: a középhátvédek szintjén nem teljesen vagyunk bebiztosítva annyira, hogy előszeretettel preferáljuk ezt a játékot. Kompany és Lescott adottak – talán csúnya is lenne az angollal szemben, ha ilyen évad után kitennénk a kezdőből. A belga a legnagyobb tanár, no de ki a harmadik? Finoman szólva sem meggyőző eddig a montenegrói és az elefántcsontparti center half a nyári túrákon, és biztos vagyok benne, hogy a védőpletykák nem légbőlkapottak. Ha a Liverpool valahol jó, az a védelme – Agger és Skrtel sem véletlenül kerültek eddig szóba nálunk, és kénytelen vagyok úgy gondolni, mindketten komoly erősítés lennének. Ha a képes illusztációnál Kolo helyett valaki közülük lépne be, és Barryt felváltaná mondjuk De Rossi, akkor egy nagyon tuti csapatot látnánk magunk előtt. Ha nem szerezzük meg az áhított CB-t, nem tudom, mennyire érdemes tovább foglalatoskodni ezzel a cuccal. Mint írtam fentebb, Zabaleta és Richards is megoldaná alighanem a posztot, de mégis hív a dolog egy igazolás után.
Amit tudni érdemes még az egészről, az az, hogy a három középső bekknél a két szélsőbb az, aki feljebb lép rendszerint támadásépítésnél, és a középen lévő amolyan söprögetőt játszik, legalábbis régen ezt így hívták, amikor még a labda is kocka volt – manapság a kapus egyben söprögetőt is játszik jobb helyeken, ezért felesleges dobálózni ezzel a szóval
Nyilván Kompany a legalkalmasabb arra, hogy konstruktívan lépjen az akcióba, de mostanság Lescott is egész jól megbarátkozott a labdával (ki gondolta volna!). A kvázisweeper posztját Kolo Touré látta el a preseason alatt, több-kevesebb sikerrel. A leghátsóbb középpályás rendszerint visszalép a védők szintjére egyébként, ez megvan Pirlonál és Garganonál is igen gyakran – de Jong és Barry esetében sem lenne ez másképp (jó esetben). Gyakorlatilag ilyenkor a kiszélesített védelemmel hasonlóan néz ki a kép, mintha egy szokásos négybekkes felállást látnánk – a left CB és a right CB között / mellett elterül a söprögető és a középpályás, csak éppen teljesen más szerepekkel elosztva, és az LCB, illetve RCB-nek eszében sincs már feljebb menni, mert arra ott a két wingback.
Ezek az általános tudnivalók voltak, érteni nem sokat értek hozzá – vannak, akik igen, szerintük az egycsatáros felállásoknál már fölösleges ennyi középső hátvéd. Amiben laikus és szakavatott egyetért, az a két szélső hátvéd kulcsfontossága. Mindenesetre az idő bizonyítja majd, mennyire lesz keresnivalónk ezzel a kísérletezéssel, az előszezon egészen ígéretes volt, azt hiszem, van értelme megpróbálni élesben is, az elején talán bele is fér még.