Bár a bajnoki címmel a tarsolyunkban sikeres szezont tudhatunk magunk mögött, azért jócskán akadtak gyengébb periódusok is a 2011-2012-es idényben. Igaz ez főleg a nemzetközi porondra, ahol ezzel a kerettel illett volna valami pofásabb eredményt is letenni az asztalra. Több „szakértő” is úgy vélte, hogy egy ilyen erősségű kerettel akár meglepetést is tudunk okozni a Bajnokok Ligájában, ami valamilyen szinten be is következett, csak éppen nem olyan végeredménnyel ahogyan azt vártuk. A bajnoki örö és bódottá után jöjjön néhány (megérdemelt) botos a körömre.
1968 után tavaly először indulhattunk megint az európai foci csúcsmezőnyében. Akkor egyébként – hasonlóan az őszi produkcióhoz – elég rövidre sikerült a BEK-kirándulásunk. A Mercer és Allison vezette aranycsapat nagy meglepetésre már rögtön az első fordulóban kizúgott (a Maine Road-on 0-0 lett, idegenben pedig 2-1-re kikaptunk) az esélytelenebb török bajnok Fenerbahce-val szemben.
Tavaly ennél jóval nehezebb és göröngyösebb út várt ránk a Bl csoportkörében. Az UEFA koefficiensei alapján a 3. kalapból várhattuk a csoportkör sorsolását, amely alapján nagy esély volt rá, hogy a Bl mezőnyéhez képest is igen kemény csoportba kerüljünk. Ez végül be is következett, hiszen az A-csoportban a Bayern Münchent, a Napolit és a Villarrealt sorsolták körénk.
Kellemesen kemény – mondtuk a sorsolás után. Nos, utóbb kiderült, hogy az egyik legerősebb kvartett lett a miénk, ahol nem tűnt lehetetlen feladatnak a továbbjutás, de arra sem számítottunk, hogy vörös szőnyegen, az ellenfelek tapsa mellett gyalogolunk tovább a kieséses szakaszba. A bajorok továbbjutását mindenki abszolút biztosra vette, a kérdés az volt, hogy a Bayern mellett/mögött vajon melyik csapat tud továbblépni. A spanyolokról tudtuk, hogy stílusos és sok passzos focit játszanak, akik korábban elismerésre méltó eredményeket (tavaly például El-elődöntőig masíroztak) is elértek, és akik (akkor még) a spanyol bajnokságban a Real, Barca duó mögötti 4-5 csapatos masszív élmezőnyt képviselték. A nápolyi csapat pedig egyfajta „sötét ló” volt a csoportban, a Seria A-ban bronzérmet szereztek tavaly, előtte pedig tavasszal az Európa Ligában élték túl a csoportkört.
Az első meccset a Napolival játszottuk otthon, amely talán az egész csoportkör egyik legjobb mérkőzése is volt. Tökéletesen azt hozta a meccs, amit szinte mindenki várt: a City igyekezett irányítani a játékot, az olaszok pedig főleg a leghatásosabb fegyverüket, a kontrajátékot próbálták erőltetni, sikerrel. A középpályán Barry labdaeladása után Cavani váltotta gólra a Napoli remek kontratámadását. Sokáig nem örülhettek azonban Mazzarriék, hiszen Kolarov egy szabadrúgásból egyenlített, így alakult ki az igazságosnak mondható 1-1-es végeredmény. A meccs összefoglalója itt.
A következő fordulóban utaztunk Münchenbe, ahol ténylegesen lemérhettük, hogy mennyit is érünk a Bl-ben. A Premier League-ben veretlenek voltunk, vezettük a bajnokságot, akárcsak a bajorok a Bundesligában. „Erőfelmérő” meccs aztán nem volt, volt helyette viszont egy sima edzőmeccs. Gomezék ugyanis gyakorlatilag lejátszottak minket a pályáról, esélyünk sem volt még csak a döntetlenre sem. A teljes csapat csődöt mondott, Dzeko, Silva, Touré – tehát akik húzták a csapat szekerét egész ősszel – égtek a legnagyobbat. Egy szó mint száz, az egész idény első nagy pofonja volt a müncheni égés. Na és persze ott volt még Mancini és Carlitos „apró közjátéka” is a kispadon, amely után Mancio kijelentette, hogy Tévez soha többet nem játszik nála.
Három héttel később a kipukkadni látszó Villarreal látogatott hozzánk, akiket muszáj volt megverni ahhoz, hogy tudjuk tartani a lépést a Bayernnel és a Napolival. Már a 4. percben hátrányba kerültünk, miután a középpályán ezúttal de Jong adta el a labdát, és bár Rossi lövését Joey még védte, a róla kipattanót Cani már be tudta passzolni a kapuba. Ezután elkezdtünk rohanni az eredmény után, ezen a meccsen is mi játszottunk fölényben, ami a félidő végén már gólban is megmutatkozott. Kolarov beadását Marchena tuszkolta be a saját kapujába (1-1), egy teljes félidőnk tehát maradt arra, hogy behúzzuk az első győzelmünket a Bl-ben. Szállítottuk is a helyzeteket dögivel, ám a győztes gól csak a 93. percben Agüero révén (ismerős, ugye?) jött, amivel megnyertük a meccset és egy pontra felzárkóztunk Cavaniék mögé. Összefoglaló itt.
Spanyolországban már jóval könnyebben, 3-0-val süllyesztettük el a „sárga tengeralattjárót”. Yaya kettőt, Mario pedig egy gólt szerzett. Ezzel a győzelemmel 7 pontunk lett, amivel négy forduló után megelőztük az 5 pontos Napolit. Összefoglaló itt.
Következhetett hát a ki-ki meccs a San Paoloban. Egy győzelemmel már továbbjutottunk volna, de még akár egy iksz is jó lett volna nekünk. Főleg ez utóbbi járhatott Mancini fejében is, mivel inkább egy biztonsági játékra berendezkedett kezdőt küldött ki a pályára. Ez azonban megbosszulta magát, mert akárcsak Münchenben, Nápolyban is kudarcot vallottunk. A középpályánkat szétszedték, Cavanit megint nem tudtuk tartani, Mancini pedig képtelen volt érdemben belenyúlni a meccsbe. Gyenge, ötlettelen, beszari stb. játékkal rukkoltunk ki, aminek köszönhetően Lavezziék teljesen megérdemelten győztek és harcolták ki gyakorlatilag a továbbjutást ezen a meccsen. Összefoglaló itt.
A csoportkör utolsó fordulójában még persze élt a remény a továbbjutásra, ehhez csupán annyit kellett volna tennünk, hogy megverjük a már biztos csoportelsőként továbbjutó Bayernt az Etihadban, és közben imádkoznunk kellett, hogy a Napoli ne verje meg a hulla gyenge Villarrealt. 60 percig úgy tűnt, hogy talán összejön a csoda, mivel mi már 2-0-ra vezettünk a „tarcsijával” kiálló bajorok ellen, Mazzarriék pedig szenvedtek az El Madrigalban. „Odaát” azonban Inler és Hamsík góljaival végül győzött a Napoli, így aztán mi kitörölhettük a seggünket a győzelemmel. Összefoglaló itt.
Némi meglepetésre tehát már a csoportkörben véget ért a Bl kirándulásunk, ami azért valljuk be férfiasan, elég ciki. Ilyen „mély” kerettel illett volna továbblépni, annak ellenére, hogy a miénk volt talán a legnehezebb csoport az összes közül. Hogy miért nem sikerült (a Mancini által szajkózott 10 pont ellenére sem), arra igen egyszerű a magyarázat: a külön kis „párharcunkat” a csoporton belül elveszítettük a Napolival szemben. Münchenben ki lehetett kapni (ez benne is volt a pakliban, csak a hogyan nem volt túl szép) a két kötelezőt (Villarreal oda-vissza) viszont legalább hoztuk, de Mazzarriék ellen valamiért nagyon nem ment. Egyrészt mindkét meccsen sorsdöntő egyéni hibákat vétettünk, amelyeket Cavaniék brutálisan kihasználtak. Másrészt a mindent eldöntő nápolyi meccsen piszok szarul játszott a csapat, amiben Mancini is könyékig benne van, és akit egyszerűen nem értek, hogy hogyan nézhette tétlenül 70 percig azt az impotens játékot, amit bemutattunk. Már félidőben, vagy legalább a második játékrész elején, rögtön Cavani vezető gólja után változtatni kellett volna. Ha ezt meglépi, talán más lenne annak a bizonyos leányzónak a fekvése. De hát ez van, utólag mindig könnyű okosnak lenni… Természetesen most is megemeljük a kalapunkat a Napoli előtt, mert megérdemelten lettek másodikok. Számunkra pedig jöhetett megint a „vigasz sorozat”, az Európa Liga.
Éppenséggel itt sem volt könnyű a sorsolásunk, ugyanis a nyolcaddöntőért a Bl-ből kiesett, korábbi El-címvédő Portoval kellett megküzdenünk. A januárban az Afrika Kupán szereplő Touré tesókra itt már számíthatott Roberto, így teljes kerettel feszülhettünk neki a portugáloknak.
Harcos, nagy iramú első meccset játszottunk a sárkányokkal. Itt is, ott is akadtak helyzetek, Varela vezetőgóljára Álvaro Pereira öngólja és Agüero győztes találata volt a válaszunk. Igen kellemes, 2-1-es győzelem lett a vége idegenben, de korántsem bízhattuk el magunkat a visszavágó előtt. Összefoglaló itt.
A visszavágó az Etihadban álomszerűen indult, folytatódott, majd fejeződött is be. Már 18(!) másodperc után megszereztük vezetést Kun révén (ahogy Portugáliában, most is Yaya adta a gólpasszt), majd a második félidőben jöttek megint a gólok Dzeko, Silva és Pizarro által, így otthon és egyben összesítésben (6-1) is nagyon simán bizonyultunk jobbnak a későbbi portugál bajnokkal szemben. Következhetett egy másik luzitán brigád, immár Lisszabonból. Összefoglaló itt.
A Sportingot a párharc elején én személy szerint teljesen leírtam. Pláne azok után, hogy láttam a Setúbal elleni bajnokijukat, ahol valami über fos teljesítménnyel rukkoltak elő, valamint a Legia Varsót is csak nagy nehezen tudták elbúcsúztatni az előző körben, így egyértelműen mi tűntünk az esélyesebbnek. Az odavágó egyből balszerencsésen kezdődött a mi szempontunkból, ugyanis több hétre lesérült Kompany, akinek a hiányát nagyon megéreztük később a bajnokságban. Maga a mérkőzés nem alakult túl látványosra, több lehetőség is adódott mindkét gárda előtt, de gólt csak a második félidőben láthattunk, amikor egy Hartról kipattanó labdát Xandao sarkazott a City kapujába. A gól némileg felpörgette a meccset, de ezúttal nem sikerült még csak egyenlítenünk sem, így egy minimális hátránnyal várhattuk a visszavágót. Összefoglaló itt.
Amilyen álomszerű volt a kezdés Hulkék ellen, olyan rémálomszerű volt Sá Pintoék ellen. Az első játékrészben két gólt rámoltak be a kapunkba, amivel már 3-0-ra vezettek összesítésben ellenünk. A másodikban viszont produkáltunk egy – a szezonban már többször bemutatott – káprázatos „come back”-et, amivel a végére megfordítottuk az eredményt 3-2-re, és már csak egy gólra volt szükségünk a továbbjutáshoz. Ám ami összejött Agüeronak a QPR ellen, az nem jött össze most Hartnak a Sporting ellen. Újabb meglepetésre így az Európa Ligából is kiestünk. Összefoglaló itt.
A Sporting elleni két meccs négy félidejéből mindössze egyet (az utolsót) játszottunk végig olyan meggyőzően és hatékonyan, amely alapján érdemesek lettünk volna a továbbjutásra. Ez azonban édeskevés ezen a szinten még egy ilyen gyengébb ellenféllel szemben is, így a Sporting is megérdemelten jutott tovább velünk szemben.
Hát ez volt részünkről az elmúlt szezon európai kupakalandja. Remélhetőleg a következő szezont azért ennél sokkal sikeresebb zárjuk majd, hiszen míg Angliában lassan az összes trófeát bezsebeljük, addig a szigetországon kívül eddig még nem sok babér termett Manciniéknak.
Egy kis türelem tehát szükségeltetik még a megdicsőüléshez a kontinensen. Láttunk már erre példát nem is olyan rég.