A dobogó elhagyása a menetrend szerint megtörtént…
Nagy csodára — három pontra — talán egyikünk sem számított, de azért ekkora vergődésre sem. A londoniak esélyt sem hagytak.
Fájó zakó.
Ez a találkozó is a Japánban történtekkel való szolidaltárssal kezdődött.
Az első félidő nagy rohanást hozott, de csak kevés helyzetet. Ami akadt, az is inkább hazai oldalon. Igazából nem csoda, hiszen az egyik csapatban sincsenek túl jó formában a téli csatárszerzemények, se az ex-liverpooli Torres, se a bosnyák Džeko, aki Tévez váratlan sérülése után találta magát a kezdőcsapatban.
A londoniak többször is foghatták a fejüket az elpuskázott lehetőségeik miatt.
De Jong többször is jó ütemben mentett a hazaiak elől.
Az első félidő utolsó, és a második félidő első nagy helyzete is Kolarov nevéhez fűződik, akinek úgy tűnik jót tett a Kijev elleni gólja.
De a Chelsea egyre inkább átvette a mérkőzés irányítását, és idő kérdése volt, mikor talál be. A 70. perc tájékán nagy lett a nyomás, a City szinte kilátástalanul küzdött a labdáért.
Džeko megint nem volt az igazi, nem igazán feküdt neki ez az előretolt ék szerepe. Ennél többet tudna -meggyőződésem- Adebayor, és amennyibe került (Luis Suárez + kb. úgy 3/4 Dzsudzsáknyi összeg), ahhoz képest a 0 bajnoki gól, siralmas.
A rendes játékidő vége előtt tíz perccel jött a hazai gól, a remekül játszó David Luiz révén.
Ezután ment a veszett fejsze nyelének a keresgélése, lejött a pocsékul játszó Yaya, bejött Balotelli, akinek a játékstílusához és testalkatához jobban illett volna az egy csatáros játék, de nem sikerült komoly helyzetet kialakítani.
Sőt, a ráadásban jött a második hazai gól.