Agüero a Palace ellen is betalált, így már csak egy gól választja el attól az argentin zsenit, hogy beállítsa Eric Brook 177 gólos klubrekordját. De ki is volt Eric Brook? Annak ellenére, hogy már cirka 78 éve a klub legeredményesebb játékosa, a nevével — Agüero révén — csak most kezdett el ismerkedni a szélesebb rajongótábor is.
Brook 1928 márciusában a Barnsley-tól került Manchesterbe, amikor is őt és csapattársát, Fred Tilsont 6000 ezer fontért vásárolta meg a City. Tilsonnal sem csinált éppen rossz vásárt akkor a klub, 11 év alatt 132 gólt szorgoskodott össze a Polgárok mezében, amivel az ötödik helyen áll a klub örökrangsorában.
A balszélsőként játszó Brook testfelépítésben hasonlított Agüeróhoz, alacsony volt és gyors, rendkívül nehéz volt elnyomni, bal lábának köszönhetően pedig rendkívül jó rugótechnikával rendelkezett.
Gyorsan beilleszkedett új csapatába, első teljes szezonjában 14 gólt ért el a frissen az elsőosztályba feljutott Cityben, ennek köszönhetően már az angol válogatottban is bemutatkozhatott 1929-ben Írország ellen.
Brook vezetésével az egyik legmeghatározóbb angol csapattá alakult a City: 1930-ban a harmadik helyen végeztek a bajnokságban, 1933-ban (Everton ellen 2-0-ás vereség) és 1934-ben (Portsmouth ellen 2-1-es győzelem) pedig FA Kupadöntőt játszhattak.
Érdekesség, hogy az ütközet előtti megállapodás értelmében Brook a ’33-as döntőben elsőként viselhette a 12-es számú mezt, addig ugyanis a csapatok csak a megszokott 1-től 11-ig tartó számozást használták.
1934-ben a Kupa hatodik fordulójában az akkori szurkolói elbeszélések szerint szerezte a nézőrekordot jelentő, legendás Stanley Matthews-t is bevető Stoke elleni meccsen a Maine Road valaha volt legnagyobb gólját is.
A majdnem az oldalvonal mellől leadott lövése sokáig közbeszéd tárgya volt. Egyesek szerint csak egy szerencsés, megpattannó beadás volt, ám a mérkőzést a helyszínen megtekintő Fran Parker így emlékezett vissza rá:
Nagyszerű játékos volt, talán a legnagyobb sztárunk, ráadásul angol válogatott is. Abszolút tudatos volt mindig minden megmozdulása. Onnan a pálya széléről, ahol én is helyet foglaltam, a napnál is világosabb, hogy a kapura lőtte a labdát. Erre csak Brooky lehetett képes, egészen kivéletes szélső volt.
Szintén ’34-ben játszották a durvasága miatt Battle of Highbury néven elhíresült Anglia-Olaszország válogatottmeccset is, ahol két góllal vette ki a részét az akkori világbajnok olasz válogatott 3-2-es legyőzésében. A büntetőt is hibázó Brook egyébként törött karral játszotta le a második félidőt, és ha nincs Trautmann nyaktörése, valószínűleg az Asensiós mémek sem a német hálóőr kapcsán kerülnének összehasonlításba…
Három évvel később, 1937-ben történelmet írt a Cityvel azzal, hogy először
nyerték meg az elsőosztály küzdelmeit. Aztán egy esztendővel később általános elképedésre egy újabb rekord révén írtak sporttörténelmet a klubbal: bajnokként kiestek a másodosztályba, annak ellenére, hogy mindenkinél több rúgott gólt (80-77-es gólarány) szereztek…
Brook 1939-ig, 11 éven keresztül nem hagyott ki egy meccset sem sérülések miatt, 1940-ben viszont 453 mérkőzés és 177 gól után 32 évesen egy sérülés (és egy autóbaleset) véget vetett a karrierjének.
Érdekesség, hogy a gólrekord ellenére a mérkőzés/gól átlaga viszont már annyira nem impozáns: mindössze a nyolcadik a listán, olyan egyéniségek előzik meg, mint Shaun Goater, Francis Lee vagy éppen a korábbi társ, Fred Tilson.
Forrás: Gary James: Manchester The City Years. 2012.