A profi futball olyan, mint a háború. Aki túlságosan korrekt, az elveszett.
Rinus Michels
A futball számos országban köszönheti gyors fejlődését annak, hogy a hatalom fenntartásáért vagy megszerzéséért folytatott küzdelemben a labdarúgás és a politika menthetetlenül összefonódott, mikor a pártok saját ideológiáik szolgálatába kényszerítették. Nem kellett sok idő hozzá, hogy a labdarúgást átitassa a nacionalizmus, a hazafiság és esetenként a sovinizmus, a folyamatot pedig csak erősítette a nemzeti szövetségek megjelenése. A politika mellett az egyes országok nemzeti identitásának is nagy szerep jutott, ami elsősorban a média által használt erős ideológiai töltetű, vagy egyenesen háborús konfliktusokra épülő képekben és tudósításokban jelentkezett. Az edzőket tábornokokként kezdték emlegetni, a játékosok pedig hőssé, harcossá váltak. A párhuzam persze némiképp érthető, hiszen kevés sportágban jelennek meg ilyen erősen a törzsi ösztönök: a közös erőfeszítés, a csapatszínek, a sebesség, a dinamika, a fizikai agresszió vagy a területvédelem.
És van, amikor mindez egészen különleges formában találkozik.
Bert Trautmann a tökéletes árja megtestesítője volt gyerekkorában. Szőke haj, szép szál termet, kisportolt testalkat, és ahogy ebből következik, 17 évesen már a Hitlerjugendek között találta magát. Kezdetben rádiósként szolgált a II. világháborúban, de kiemelkedő fizikai adottságai miatt gyorsan átcsoportosították az ejtőernyősökhöz, 20 évesen már az orosz fronton edződött.
Tizenhét évesen jelentkeztem önkéntesnek. Miért? Egy fiatalember számára a Náci Németországban ez nem volt, nem lehetett kérdés, az egész országnak átmosták az agyát. De amikor közelről is látod a harcokat, amikor az addig csak elképzelt ellenségnek látod az arcát, látod, hogy ő is hús-vér ember, minden megváltozik.
(…)
A szörnyűségek, a halál, a szanaszét heverő testek látványa és a félelem legyűrik az embert. Nem tudom magad kontrollálni, a tested remeg, és összeszarod a gatyád.
Trautmann öt kitüntetést szerzett az orosz fronton, megkapta a Vaskeresztet is. Ezredéből egyike volt annak a kilencven embernek, akik túlélték a harcokat. Innen a nyugati frontra került, ahol a szövetséges erők már készülődtek a normanndiai partraszálláshoz.
Mivel Kleve bombázása után a német védelem gyakorlatilag megsemmisült, úgy döntött, hazatér, és Bréma felé vette útját, de mivel áthelyezési parancs nélkül szökevénynek számított, az ellenség mellett saját csapatait is kerülnie kellett. Ez csak néhány napig sikerült neki, amikor két amerikai katona fogságába került, de tőlük még sikerült megszöknie. Menekülés közben egy sövény oltalmazó védelmébe vetette magát, azonban a túloldalon egy szakasz békésen sziesztázó angol katonába botlott, egy óráig sem volt szabad.
„Hello, Fricc! Kérsz egy teát?”
Ez a mondat változtatta meg Trautmann életét.
A szívem mélyén britnek érzem magam. Amikor az emberek az életemről kérdeznek, mindig azt mondom, hogy az Angliában kezdődött el. Toleranciával, megbocsátással, emberséggel találkoztam. A háborúból nem őriztem meg semmit. Sem az emlékeket, sem a Vaskeresztet.
Hadifogolyként zsidó tisztek sofőrjeként szolgált, és bár kapcsolatuk hullámzó volt, sőt olykor verekedéssé fajult, végül jó néhány barátot szerzett. A háború végén elutasította a hazatérés lehetőségét, és egy észak-angliai farmon kezdett dolgozni. Emellett bombák hatástalanításában segédkezett Liverpoolban, és mivel a hadifogoly válogatottban már jól mozgott centerhalfként, a sokadosztályú St. Helens csapatánál kezdett focizni. Véletlenül, egy sérülés után állt be először a kapuba, és azonnal kiderült róla, hogy őstehetség.
Egy évvel később már miatta jártak meccsre az emberek, a szezon végén pedig a Manchester City szerződtette, és hamarosan profi játékossá vált. Manchesterben húszezer zsidó tiltakozott az érkezésekor, de Dr. Altmann, a helyi rabbi meggyőzte a közösséget arról, hogy kollektív bűnösség nem létezik, és nem szabad Trautmannt hibáztatni a háború szörnyűségeiért.
Altmannak köszönhetően egy hónap alatt megnyugodtak a kedélyek, sőt később sokat jártam a zsidó közösségekbe, hogy a ’30-as évek Németországáról meséljek, hogy megértsék az akkori emberekre nehezedő terrort és elnyomást. Ezek a találkozások nagyon hasznosak voltak, bár még hónapokkal később is kaptam halálos fenyegetéseket.
15 év alatt 545 meccset játszott a Cityben (1949-1964), a búcsúmeccsén 60.000 ember volt kint a stadionban. Mivel gyerekként kézilabdázott, gyors és hatalmas kidobásaival Angliában a kapusok közül elsőként járult hozzá a csapatjátékhoz, és a gyors kontrákhoz. Később elmondta, Grosics Gyulától leste el a technikát a 6:3 alkalmával, amit ő már csak tökéletesíteni próbált.
Trautmannt az 1950-es évek legjobb szigetországi kapusai között tartották számon, Gordon Banks bevallottan őt tartotta példaképének. Mindezek ellenére válogatott sosem volt, mert Sepp Herberger politikai megfontolásokból nem hívhatott be a keretbe külföldön játszó labdarúgót, így nem vett részt az 1954-es világbajnokságon sem.
Bárhová megyek, az emberek a nyakamról kérdeznek, már 1636-szor meséltem el. De nem baj, szívesen elmondom.
1956-ban a City és a Birmingham jutott az FA-kupa-döntőjébe. Még tizenhét perc volt hátra a mérkőzésből, mikor Trautmann kivetődött a birminghami csatár, Peter Murphy elé, és az ütközés során eltört a nyaka. Habár szemmel láthatóan komoly fájdalmai voltak, a csapat 3-1-gyes vezetése ellenére végig a pályán maradt. A szezon végén az év játékosának választották Angliában.
(A nyaktöréses jelenet 03:35-től van, de érdemes megnézni az összefoglalót, a brit foci tényleg semmit sem változott ötven év alatt)
Trautmann elsősorban az átlövéseket védte kimagaslóan, pályafutása során a tizenegyesek 60%-át megfogta – bár őszintén szólva ezt nehéz elhinni. Mindenesetre Lev Jasin kettőjüket tartotta a világ legjobbjának, de a városi derbik előtt még Matt Busby, a MU legendája is mindig kitért Trautmann szerepére.
Ha szembe találjátok magatokat a kapussal, ne gondolkodjatok, lőjetek azonnal. Máskülönben Trautmann ki fogja találni a szándékotok, és megfogja a lövést.
Trautmann egyébként nehezen fogadta el a kritikát, csak legközelebbi barátai szólhattak bele a játékába, hibái után pedig sokszor ostorozta magát. Kapusként temperamentumos játékos volt, többször is kiállították.
Aktív pályafutása végén a Stockport managereként kezdett tevékenykedni, majd kisebb kitérő után a Német Labdarúgó-szövetség nagyköveteként a fejlődő országokban tette le a labdarúgás alapjait. Szövetségi kapitányként kijuttatta az 1972-es olimpiára Burmát, később Tanzániában, Pakisztánban, Libériában és Jemenben is dolgozott. Magánélete nem volt ilyen sikeres, mostanra harmadik házasságát gyűri, három fia közül az elsőt pedig egy hónappal az 1956-os FA-kupa döntője után egy autóbalesetben elvesztette. 1988 óta Sevillában élt, és a Trautmann Alapítvány, vagyis saját maga képviseletében a labdarúgáson keresztül igyekezett javítani a német-angol kapcsolatokat. 2004-ben megkapta a Brit Birodalom Érdemrendjének tiszti fokozatát.
Sok mindent elértem az életben. Nekem mégis az a legfontosabb, hogy a Lancashire-i emberek és az angolok is befogadtak maguk közé. Egy embert, aki egykor halálos ellenségük volt.
—
Ez a poszt 2011. aug. 30. 8:05-kor lett puklikálva a szép emlékű nst-n, a nagyszerű heinrich írása.
—
Trautmann pontosan négy éve, 89 évesen, 2013. július 19-én hunyt el Spanyolországban.
A Vaskereszttől a Brit Birodalom elismert tagja, Berndből Bert. Egy ember, akit gyűlöltek, de kiváltotta az elismerését a gyűlölködőknek. Az első külföldi (első kapus), aki az év játékosa lett Angliában.
Az egyetlen kapus, akit világklasszisként említ Jev Jasin.
Egy korszakos csapat oszlopa, egy legenda, akit az új vezetőség is elsők között invitált Manchesterbe.
Nyugodjon békében!
mgyuri
