Az előjelek nem voltak fényesek, de minden adott volt, hogy a csapat legalább egy ikszre hozza a rangadót.
Ez nem jött össze, sőt. Nem azt mondom, hogy magát verte meg a csapat — távol álljon tőlem, hogy lenézzem a mai Chelseat —, de főleg a ráadásban történtek felérnek egy tökön rúgással, saját magunknak.
Több összetevőből állt össze a vereség: a védelem nem állt még mindig össze. Nagyon nem. Kolarov nem centerhalf, a jelek szerint Stones sem mindig az.
Megint Otamendi volt a legjobb bekk, de őt is úgy hagyta ott az egyenlítő gólnál Costa, ahogy kell. Klasszis formában a csávó, meg is mutatta milyen egy világklasszis center.
A 69. percben érkezett Clichy, egy percre rá már vezetett is a Chelsea… Nem sokáig volt a négy védős rendszer, Stones a 78. percben lett lecserélve.
A fejetlenségre tökéletesen jellemző Bravo vakrepülése a 25. percben, ha Hazard türelmesebb, pontos labdát tudott volna középre tálalni. Amúgy is megvan még az a kínzó érzésem Claudioval kapcsolatban, hogy ő csak úgy van. Bravúrt alig látni tőle, gólt csak simán nyert meccseken nem kapott (a három 4:0-ás siker alkalmával a ‘gladbach, a WBA és a Bournemouth ellen jött össze a clean sheet). Kevés pontot hoz, baromi keveset.
A helyzetkihasználás. A legutóbbi négy Etihadban lejátszott bajnokin huszonhárom kapura tartó lövése volt a csapatnak — embertelen mennyiségű mellé ment lövés is volt, persze —, négy gól született ezekből (és az egyik öngól volt most…), ez három pontot ért. Ha nem lett volna a Barcelona elleni tökéletes meccs, nem tudom mit gondolnék a csapatról — mondjuk így sem tudom…—.
Sergonak voltak szép megmozdulásai, egy kicsit nagyobb koncentrációval a 21. percben megszerezhette volna a gólját. Érthetetlen megmozdulásai voltak dögivel, rossz labdaátvétel, vagy amikor pár lépésre a gólvonaltól Cahillbe lőtte a labdát, nem a kapuba.. Mondjuk nem csak rossz megoldásai voltak — de a helyzetre jellemző, hogy azok sem sültek el rosszul —, szemfüles labdaszerzése a második félidő elején többel kecsegtetett, de 1:1-nél is volt olyan szitu, amit elhamarkodott.
A Manchester City nem csak Agüero, így mások igyekeztek bénázni, pl.: de Bruyne kapufája meg több is, mint baljóslatú volt.
És ami legalább ennyire fontos: a mentális állapot. Igazából a helyzetkihasználást is vissza lehet vezetni erre…
Guardiolai értelemben az alapok rendben, 60% feletti labdabirtoklás — nyomott is a csapat —, 85%-os passzpontosság — el is jutottak a kapuig, de hogy ott mit műveltek, lásd fentebb —. Benne is volt a lehetőség egy jó meccsben.
Cahill öngólja parádés volt, tökéletes időben, egy öngól a szünet előtt, perfekt. Azt hittem Guardiola megtalálta a megoldást kulcsát, a fordulás után több, nagyobb helyzete volt a csapatnak — de Bruyne ziccere, Agüero labdaszerzése, vagy a hihetetlen felső léc, amit Kevin követett el —.
Elméletben működött csak az, amit Pep a félidőben kitalált.. Conte nyerte az edzői párharcot. Fejben jobban a helyén volt a csapat, a három védős rendszer elsajátításában is előrébb vannak, sokkal.
Costa gólja józanító volt. Reménykedtünk a sorozatban harmadik hazai 1:1-ben, mert a győzelem lépésről lépésre távolodott. Kellemetlen gyomros, ami vitte a maradék önbizalmat.
Willian gólja tipikus pontos kontra — lásd a védelmi és mentális problémákat fent — és nem mellesleg remek húzás Contétől, a brazil húsz perccel a gól előtt váltotta a nem túl penge Pedrot.
Szóval egy tipikus, de villámgyors kontra — egy elcseszett támadás után —, nem esett jól, sőt. A csapatnak sem, de azért a 90. percben benyeltek egy hasonlót. Nice.
A csapatok baromi hasonló hadrendben álltak fel, de sokkal jobban bejött a vendégek terve. Vártak, kivártak, lestek a hibákra — az meg ugye volt dögivel — aztán meg lecsaptak, gyorsan kíméletlenül.
Az igazi önsorsorontás nem a verség volt, hanem 90. perc utáni történések voltak. Előbb Agüero alacsony repülése, majd Fernadinho — bizonyos értelemben az is a koncentráció, figyelem hiánya, hogy lesen volt, amikor az első félidő közepén gólt fejelt — lökdösődése — miután felült Fabregas provokációjának —, mind mind mentális problémákra utal, a 96. percben két ilyen piros lap.
A nagy gond persze az, hogy a két alapember, hetekre eltiltatta magát — Ferna három, Sergio négy meccset kapott… —. Bravó. Az már csak hab a tortán, hogy Otamendi megkapta az ötödik sárgáját, így a Leicester ellen ő sem léphet pályára.
A Barca elleni siker a jelek szerint túl sokba került. Az akkori koncentráció nem feldobta a csapatot, hanem elégette a tartalékokat. Azóta volt két 1:1 — a ‘boro ellen otthon és a ‘gladbach elleni visszás idegenbeli bl csoportmeccs — és két 2:1 — a Palace és a Burnley ellen idegenben —, ahol egy-egy kimagasló egyéni teljesítmény — Yaya és Sergio két-két gólja — hozta a pontokat, nem a csapategység. Fejben nincs rendben a társaság, túl hamar jött össze az elején minden, azóta meg valami mindig nem stimmel.
Kurva nagy baj nincs — elvileg — a Chelsea csak négy pont előnyben, a ‘pool eggyel előttünk, a Spurs hárommal, a mu pedig kilenccel (!!) mögöttünk — ha nálunk gond van, mi van a szomszédban?! —.
Negyedik hely. Ki kell tolatni a zsákutcából, ez simán nem megy. Egy nehéz ipszilonnal, vagy végighúzzuk a kocsi oldalát, még nem tudom, de ki kell jönni. Ki is fogunk, csak azt nem tudom, mikor.
A meccs jegyzőkönyve és az összefoglaló: