A Manchester City szezonjának (úgy tűnik…) legérdemlegesebb része immáron a ligakupában ölt alakot, hangolódjunk tehát a wembley-beli utazásra, amely remélhetőleg majd egy felejthetetlen mérkőzést foglal magába.
The best part of the trip
Bár az észak-angolok többsége mindig egyfajta kicsinyes lenézéssel, vagy legalábbis nevetség tárgyát képező hangsúllyal illeti meg ezt a futballszentélyt, ha éppen csapatuk tesz oda látogatást, akkor tudják, hogy végre valami igazán izgalmas és csodaszép várhatja ott kedvenceiket. A Wembley a történelmet írja, klubok és válogatottak történelmét, ez alól korántsem kivétel Manchester legkedvesebb alakulata.
Akármennyire is derogál egy kiutazó City szurkolónak ellátogatnia a csúnya és sznobista arénába, a WEM-BER-LEE-be, ahol a szerinte sokkal gázabb IN-GER-LUND játssza hazai meccseit, valahogyan a hangulat és az ott örök időkig elmentett emlékek felejthetetlenné, sőt varázslatossá teszik az egész jelenséget.
’56-ban nemcsak kupagyőztes lett a City a Birmingham ellenében, de Bert Trautmann például ekkor avanzsálódott a futballvilág igazi legendájává. 1969-ben is itt sikerült elhódítani a rangos trófeát, ’76-ban a Ligakupa lett elnyerve ebben a stadionban, Tueart, Royle, Doyle és Barnes vezetésével, hogy aztán harmincöt évvel később újra megdicsőüljön a City, immáron az új Wembleyben.
Megéri mindkettőn még egyszer végigmenni, én megtettem, közben le is részegedtem, nem csak a sörtől
A modernkori City mégsem élhette volna meg azt a sok szépet arabékkal, ha nincs 1999, és a híres harmadosztályú playoff. Ha akkor nem jön össze a dolog, ki tudja, mikor, vagy úgy egyáltalán. Lesüllyedni egy nagy múltú klubnak a harmadosztályba, majd nem feljutni egyből, az bizony komoly és végzetes csapást mérhet a delikvens csapatra.
De nem akkor, ha a csapatodban van Paul Fuckin’ Dickov és Kevin SuperKev Horlock. Két megjegyzés az olvasónak, hátha eddig nem lett volna ezekre figyelmes: az ellenfél menedzsere bizonyos Tony Pulis volt, aki azóta a favágást is egészen új dimenziókba léptette, és ha nagyon benne van az ember az összeesküvés-elméletek témákban, talán arra a gondolatra is kapós lesz az agya, hogy ugyan vajon miért éppen mindig a City meccsek után rinyál Pulis amiatt, mekkora különbség van a két keret között, nem mondjuk egy Chelsea vagy United meccs apropóján.
A másik; Pulis mellett legalább annyira közismert arc manapság is Mark Halsey, aki csak ezen meccs indítékából akarva-akaratlanul emlegetett alakja lesz a City históriájának még évekig, hiába egy túlsúlyos, ördöggel lepaktáló vadbarom.
Az ember videót néz, ezzel párhuzamosan szöveget értelmez, majd kétszeri orgazmusban részesül egyazon pillanatban
A lényeg, hogy a Wembley valami ilyesmit szolgáltat a nagyérdeműnek. Az ilyenekért megéri odamenni, de ezért megérte odamennie a Milwallnak, Chelsea-nek, Wigannek egyaránt. Hogy innen ki fogja tovább bővíteni történelmét valóban számottevő sikerrel (=trófea), még kérdés. Mindenesetre, Wembley, we’re there for the taking, hogy egy lehetetlen módon fordítható frázissal éljek.
Ezt éljük át
Reméljük azonban, hogy emellett eljön majd még ennek is az ideje:
Visszatérünk a Manchester City hazai kupasikereit taglaló sorozatunkhoz (az első két rész 
Hősies meccs volt a szerdai a bajnokok ligájában, hősies tőlünk, hogy összekaparták magukat a srácok a padlóról a három mocsadékul sikerült meccs után, és végre megvan (jóvan, most végre nem a Barca jött szembe) az első győzelem a bl kieséses szakaszában!
Újabb kemény meccs, de lehet ennél keményebb?!
Elkezdtünk egy sorozatot (
Nincsenek igazán jó előjelek, de bizakodunk.
Új sorozatunkban egy kis történelmi kirándulást teszünk a Manchester City múltjába 