Garreth Barry nem egy szupersztár. Nem véletlenül csapott le rá egy újgazdag, a szürke posványból kitüremkedni kívánó klubcsapat akkor, amikor már bőven korban volt. Utólag kijelenthetjük: tizenkétmillió fontért soha rosszabb befektetést. Tökéletes szimbóluma volt annak az átmenetnek, ahogyan középcsapatból elitalakulat lett, illetve aktuálisabban annak is, ahogyan a még merészebb álmokat szövő jelenben többé már nemkívánatos személy a jelenlegi vezetőségnek.
Barry ugyanis – mint utóbb jól kiderült – rettentő fontos láncszeme volt a negyvennégy év után bajnoki címet szerző csapatnak. Mark Hughes mániája, miszerint a tutira Premier League kompatibilis játékosok leigazolását kell erőltetni, kivételesen nem fürdött be Barryvel, persze neki addigra tényleg volt olyan neve a ligában, hogy valamennyire kockázatmentes igazolás volt. Benítez is akarta még 2008-ban, de nem született vele egyezség, végül – az Aston Villa szurkolók heves anyázása közepette – csak egy évvel később tette át székhelyét – az Eastlansdre. Nem véletlenül csaptak hát szárnyra idén a Napoli-pletykák, hogy végül mégis alábbhagyjanak, és Barry egy kölcsön keretén belül a kiskedvenc Evertont erősítse.
Visszatérve a kezdetekre. Jellemző a korábbi (?) angol válogatott játékosra, hogy bármelyik csapatban is ne játsszon, annak szurkolói szarba sem veszik őt. Így az Everton szurkolói is eddig egy túlértékelt fosnak tartották, most pedig szerintük kurva jó keretük lett a három deadline napi igazolással. Természetesen hasonló szkepticizmussal fogadták őt a City szurkolók is, hiába a nyugalomra intő szavak pár kevésbé habzó szájú Villa szimpatizánstól.
Ők már akkor tudták, mi még csak gunyorosan húztuk a szemöldökünket; miután megérezted a jelenlétét a pályán, egyből észrevetted, ha nem játszott. Egy másik, mára elterjedt City szurkolói vélemény, hogy akkor kezd csak igazán lenyűgözni a játéka, ha azt élőben követed. Már a helyszínen, nem a nálad nem létező Digi helyett a kocsmában sem található Digin streamen. Máris jobban átlátja úgy az ember, micsoda stabilitást ad az a fajta pályán tanúsított attitűdje, hogy képes mindig akkor és ott megjelenni, amikor nagyon kell. Higgyünk hát azoknak, akik meccsre járnak!
A 11-12-es szezon egyetlen Barry gólja, a végén már a bajnoki címet ünnepelte
Amiért a United szurkolók imádják Carricket, és rettentő alulértékeltnek tartják, azért vetik meg és nézik le Gareth Barryt. Pedig Barry pont azt a biztonságot adta meg a védőnégyesnek mögötte, amit az ugyancsak kiváló Michael Carrick testesít meg saját klubjában. Éppen annyira halálbiztos a passzjátékban, holott hajlandó előre is játszani, és pontosan akkora erőssége a játék magasfokú olvasása. Európában pedig mindketten kevesek a klasszis szinthez.
Ha az olvasónak ennyi sem elég ahhoz, hogy Barryt kiváló játékosnak gondolja, illetve az sem, hogy valamiért Capello, Mancini és Hughes – bár utóbbi tény engem is elbizonytalanít – is kihagyhatatlannak gondolta kezdőjéből, álljon a következőkben egy perdöntő bizonyíték.
David Silva a 2011/2012-es (vagyis a bajnoki címmel zárult szezon) szavazáson Gareth Barryt jelölte meg, mint év City játékosát. Persze lehet, hogy ő is elfogult, mert rendre őt találta meg labdáival a derék GazBaz, hogy kezdjen mán’ vele valamit, de akkor is. Silva – ellentétben velünk – úgy szavazott, hogy a pályán belül élte meg mindazt, amit mi csak kívülről látunk. Ez teljesen más perspektívát jelent, ha értenék hozzá, még mondanám is, hogy Silva nem látja úgy át a dolgot, mint mi, de nem értek, ráadásul Silva szavazatára mégsem legyinthet csak úgy az ember. Főleg, ha egy olyasvalaki szavaz úgy, akinek játékintelligenciája bőven átlagon felüli, és olyan klasszisoknak szarta tonnaszám a gólpasszt érő átadásokat, mint Kun Agüero, Edin Džeko vagy Mario Balotelli, mégsem rájuk voksolt.
A kor azonban hősünkön is kifogni látszik. Ingatag szezonja volt tavaly, amelyből persze mindenki elsőként a rettentő komikus öngólját emeli majd ki a Soton elleni idegenbeli meccsről. Ha nem éppen Mr. Consistency és nem éppen a Premier League lett volna, hanem Tokody Tibor ordas csalást kiáltanánk rég. Nem csak az öngól miatt, de Barrynek talán az a valaha volt legszarabb teljesítménye City mezben. Ironikus, vagy éppen teljesen sorsszerű, hogy az egész csapatnak is tavalyról. Hát ennyit számít ő. És nem túlzok, ha azt írom, az évad eleji meccseken bizony visszasírtuk még őt.
Nevessünk együtt
Számomra a kedvenc meccsem „tőle” a 2012 tavaszán rendezett City – United „bajnoki döntő”, ahol Kompany fejesével győzedelmeskedtünk. Akkor a Yaya Touré – Gareth Barry középpálya könnyed hétfő esti vacsorának elfogyasztotta a Carrick – Scholes – Park tengelyt, mindenféle ellentmondást nélkülözve. De úgy egyáltalán – ha fontos meccs volt, nem maradhatott ki, és ha fontos meccs volt, nem mondott csődöt. Nem is tudom, melyik Chelsea elleni meccsen szerelte parádésan Ivanovićot, de általában a sötétkékek ellen is kulcsfigura volt. Vagy emlékezzünk vissza pár hónapról, amikor a magát még mindig istenkirálynak gondoló Giggs próbálta sarokkal lecselezni, de Barry szerelte, majd Milner ebből a támadásból lőtt gólt. Csupa csodás emlék, utólag szerintem sokat fogunk nevetni azon az öngólon is.
Mégis egy más típus kellett Pellegrininek, egyébként teljesen érthetően. Fernandinho sokkal mobilisabb, agilisabb játékos, Barry már tíz éve sem volt az a gyorsvonat típus. A BL – látjuk a Dortmund és Bayern példájában – egészen más játékosokat igényel, és a City nem akar harmadszor is becsődölni Európa krémje közt. Ez egyértelműen megpecsételte a középpályás sorsát. Szent meggyőződésem, hogy bármikor lehetne még a PL-ben egy élcsapat húzóembere, legalábbis könnyedebb, hazai meccseken, ahol dominál a csapata, aranyat ér. Harminckét évesen az Everton jutott neki, ahol Martinez csapatában Ross Barkley és James McCarthy mellett egész ütős kis középpálya jöhet létre (szerintem erősebb, mint a Fellaini-fémjelezte), ráadáasul attól sem kell félnie annyira, ha labdát veszít, lévén, hogy a katalán taktikájában alkalmasint három középhátvéd biztosít.
Barry és McCarthy
Up you go, lad!