Ez a címe Andy Morrison tavaly megjelent önéletrajzi könyvének.
Ha kicsit jobban elmélyülünk az ő történetében, akkor rájövünk, hogy a fenti címben található három jelző tökéletesen jellemzi Andy labdarúgó pályafutását a pályán és azon kívül is egyaránt. Balhék terén Balotelli a nyomába sem érhet, a pályán viszont a hadvezérek hadvezére volt. Nemrég egy szavazáson a drukkerek minden idők harmadik legjobb City-csapatkapitányának választották meg a skótot, akit két súlyos betegség sem tudott ledönteni a lábáról.
Andrew Charles Morrison („Mozzer”) 1970. július 30-án született a skóciai Invernessben. Profi labdarúgó pályafutását a Plymouth Argyle-ben kezdte meg, ahol hat szezont húzott le, ezután sorrendben volt még a Blackburn, a Blackpool és a Huddersfield játékosa is. A pályán nem ismert elveszett labdát, ha kellett csúszott-mászott, ütközött, megdöglött a csapatért, igazi „csupaszív” játékos volt, akitől nem állt messze a keménység sem. Az ellenfelek drukkerei gyűlölték, a sajátjai viszont imádták. Ennek is köszönhetően mindegyik állomáshelyén megkapta a csapatkapitányi karszalagot. A kőkemény bekk 1998-ban írt alá az akkor a harmadik vonalba kipottyanó Manchester City-hez, természetesen azonnal övé lett a karszalag is.
A csapatot és annak környékét nem éppen a felhőtlen boldogság járta körbe akkor, sőt, a harmadik ligás indulással története mélypontjára került a klub, így a hangulat egyenes siralmas volt. „Az első dolog ami feltűnt nekem, az az volt, hogy mekkora kuss volt az öltözőben. Mindenki összeroskadva nézett vakon maga elé. Kevin Horlock (a csapat akkori középpályása) ráadásul így köszöntött: ‘Úristen, tényleg nagy szarban vagyunk, ha még téged is idehoztak’.” – emlékszik vissza Andy.
De nemcsak a játékosok, hanem a szurkolók is aggodalommal tekintettek a
jövőbe. A Kippax mögött még a szezon elején odament hozzá néhány City szurkoló és arra kérték Mozzert, hogy rázza gatyába a társaságot. „Elegük volt már a világvége hangulatból és biztattak, hogy innen már csak felfelé lehet menni. Még sehol sem tapasztaltam ilyet, de próbáltam élni ezzel a fajta felelősséggel és a következő edzés előtt tisztáztam a srácokkal, hogy ezentúl nem vagyok hajlandó tolerálni semmilyen nyafogást, panaszt, vagy akár egy negatív hangot is. Ha már egyszer a társaim kapitánynak választottak meg, akkor a szó szoros értelmében úgy is fogok viselkedni. Elkezdtem űzni, hajtani őket, megpróbáltam kihozni belőlük a bennem is rejlő harcos szellemet.”
Amikor hét éve a Nottingham Forest a Manchester City-hez hasonlóan a harmadik osztályba kiesett, a BBC megkérdezte Joe Royle-t, a City korábbi menedzserét, hogy az ő esetében mi volt az a kulcs, amivel a City azonnal vissza tudott kapaszkodni a másodosztályba. „Ott mindenki a nagyobb klubok skalpjaira vadászik, az összes csapat őket akarja megverni. Nálunk Andy Morrison megszerzése volt a motor, amivel elindultunk a cél irányába. Tökéletesen megfelelt arra a feladatra, amire hoztuk: összefogta és egy irányba húzta a brigádot.”
Persze Andy játékstílusát illetően meg kell jegyeznünk azt is, hogy nem volt éppen mindig a sportszerűség mintaképe… Talán a legismertebb kiállítása egy Fulham elleni meccsen volt, ahol Stan Collymore-ral akadt össze. „A meccs elején már kaptam egy sárgát a semmiért. A második félidőben aztán egy labdát próbáltam meg fedezve kikísérni kirúgásra, ám jött Collymore és megpróbálta elvenni. Mindketten a földre kerültünk, a labda pedig kigurult a pályáról. Beszólt valamit nekem, hogy pontosan mit, arra már nem emlékszem, erre én válaszul meglöktem, ekkor érkezett meg a spori mellénk. De Collymore-t ez nem zavarta, egyfolytában azt ordibálta az arcomba, hogy ‘Ki vagy te? Ki vagy te? Az, aki pofán nyal téged’ – válaszoltam. És akkor – máig nem tudom, hogy miért – de megnyaltam az arcát. A bíró természetesen mindkettőnknek sárgát adott, amivel én mehettem is zuhanyozni.„
Az edzéseken is mindig önmagát adta. Több tréningen is előfordult, hogy majdnem ökölcsatára került sor 1-1 belépője után. Ilyen volt az is például, amikor az első csapathoz felkerült, ifjú Shaun Wright-Phillips-nek csúszott be, kissé elkésve. „Felpattant és kihívóan a szemembe nézett. ‘Ne haragudj haver, véletlen volt’ – mondtam neki. ‘Nem, nem volt az! Direkt rúgtál le!’ – válaszolta őrjöngve. Később a konditeremben egy szó nélkül ment el mellettem, erre én utána kiabáltam, hogy ‘Semmi probléma nincs, gyorsabb voltál és kész abban a szituban.’ De erre ugyanúgy elkezdett nyafogni, mint a pályán és rendre azt szajkózta, hogy direkt rúgtam le. Letettem a súlyzót, és eldöntöttem hogy tisztázzuk végre a dolgokat. De ekkor ő hirtelen elkezdett a kezeivel kapálva felém közeledni. Mikor elém ért, megfogtam a nyakánál fogva és felemeltem. Úgy nézett ki, mint Scooby Doo a rajzfilmben. A társak nyugtatták meg végül, én meg folytattam az edzést tovább nyugodtan. Manapság ezen már jót nevetünk mindketten ha szóba kerül.”
Debütálásán rögtön góllal mutatkozott be, sőt, az első 6 City meccsén 3 gólt vágott védő létére. A drukkerek egyből megszerették, rövid idő alatt közönségkedvenccé vált Mozzer. Vezetésével a City tehát kiharcolta a Wembley-ben a feljutást a Championshipbe. Mozzer azonban ezután sűrűn volt sérült, a négy Eastlands-en töltött évében 39 meccsen szerepelt (az első, tehát a visszajutást kiharcolt idényben 22 bajnokin játszott) mindössze.
Addig is voltak problémái az alkohollal, de a gyakori sérülések még inkább betettek neki. Az alkoholizmus kezdett elhatalmasodni rajta, naponta 10-12 korsó sört gurított le, amelyet néha 1 üveg vodkával is lekísért. Kocsmai bunyókba heti rendszerességgel keveredett bele. A mélypont az volt, mikor megpróbált öngyilkos lenni, amit végül nem volt mersze megtenni. El kezdett járni az anonim alkoholisták kezeléseire, amelynek köszönhetően teljesen meggyógyult és ma már alkoholt sem iszik.
„Miután rávettem magam, hogy elmegyek a csoportterápiákra, 90 nap alatt, 90 alkalmon voltam. 12 éve egy kortyot sem ittam. Sokan mondják, hogy nem lehet egyszerűen kibírni pia nélkül, előbb vagy utóbb rendelsz magadnak egy pint sört. De nem, én végeztem vele. Nekem 1 pint sok lenne, de 100 meg kevés…„
Az állandó sérülések mindvégig megakadályozták abban, hogy vissza tudja venni a helyét a kezdőcsapatban. Hogy utol tudja érni magát, kölcsönadogatták hol Blackpoolba, hol pedig Sheffieldbe. Tovább nehezítette a helyzetét, hogy Keegan olyan rutinos rókákat is leigazolt a posztjára, mint például Stuart Pearce. Ezen okok miatt Andy úgy döntött, hogy nem érdemes meghosszabbítania a szerződését a kékekkel és továbbállt Bury-be.
2002-ben, miután a sérülések miatt felhagyott az aktív játékkal, nem találta a
helyét a civil életben. Pénzügyi problémái voltak és súlyos depressziós betegség gyötörte. „Amikor visszavonulsz ettől a nagyszerű sporttól, egy kicsiny részed a lelked legmélyén megszűnik létezni. Megpróbáltam pozitív maradni, állandóan csak azt ismételtem magamban, hogy ‘ez is csak egy újabb állomás az életedben, próbálj meg talpon maradni, szerezz edzői végzettséget’. De egyszerűen nem tudtam megbirkózni a helyzettel. Elhagyatottnak és feleslegesnek éreztem magam, nem volt semmihez sem önbizalmam. Az életemet kilátástalannak éreztem…„
Az, hogy nem következett be nála is olyan tragédia, mint Gary Speednél, vagy éppen Robert Enkénél, csak annak köszönhető, hogy egy klinikához fordult segítségért, még időben. „Rendkívül sok segítséget kaptam és ezért nagyon hálás vagyok a klinikának. Az egész gyógyulás egy piszok lassú folyamat, amit csak akkor tudsz végig csinálni, ha kezdettől fogva kitartó vagy és beismered magadnak, hogy beteg vagy. Talán ez utóbbi a legnehezebb feladat…„
Andy manapság egy walesi kis klubnál dolgozik olyan lelkesedéssel és habitussal, mint amilyennel anno a pályán is láthattuk. Véleménye szerint ugyanúgy futballtörténelmet fog írni a Manchester City a következő 20 évben, mint teszi azt a United már 1992 óta. Nagy álma, hogy egyszer leüljön egy Premier League csapat kispadjára, jelenleg a walesi első osztályú Connah’s Quay Nomads F.C. szakmai munkáját vezeti..
