Egy kicsit visszapörgetjük az idő rohanó kerekét és néhány mondatban megemlékezünk a klub valaha volt legszebb időszakáról. Jöjjön egy kötelező töri korrepetálás.
1965 januárja mélypont a Manchester City történelmében. Már két éve sínylődik a csapat a másodosztály kínzó bugyrában és a jövő szinte kilátástalan. Abban a bizonyos 1965-ös év januárjában negatív nézőcsúcs dőlt meg a Maine Road lelátóján: mindössze 8 ezer drukker volt kíváncsi a „polgárok” Swindon Town elleni bajnoki meccsére. A borzalmas tavaszt azonban reményt keltő nyári időszak követte, akkor került a klubhoz a Joe Mercer-Malcolm Allison menedzser duó. Előbbit akkoriban messze nem lehetett sztármenedzsernek nevezni, mindössze egy ligakupa-győzelmet tudott felmutatni az Aston Villával, ráadásul egészségi állapota sem volt éppen tökéletes, 1964-ben stroke-ot kapott, többek között ezért is kellett elhagynia a birminghami csapatot. Allisont pedig Mercer külön kívánságára szerződtették (szóban már elígérkezett a Middlesbrough-hoz menedzsernek, de Mercernek az utolsó pillanatban sikerült meggyőznie, hogy a City-t válassza), mindenképpen egy fiatal, energikus segédet akart maga mellé.
Rögtön az első évükben leszerződtették Mike „Buzzer” Summerbee-t a
Swindon Town-ból. A jobbszélső rendkívül nagy tehetség volt akkoriban, 16 évesen debütált a felnőttek között és a hat Swindonban eltöltött év alatt több mint 200-szor húzta fel a wiltshire-i egylet mezét. A lobbanékony természetéről híres játékos 1965-ben igazolt a manchesteri kékekhez 35 ezer fontért. Az átalakított és új vezetéssel működő City 1966-ban megnyerte a másodosztály küzdelmeit, így három év után újból a legmagasabb angol osztályban kezdhette a fociőszt. Summerbee egyébként új rekordot állított fel első City-s évében: az idény minden egyes meccsén kezdőként lépett pályára, erre pedig a mai napig egyedül ő volt képes csak a statisztikák szerint.
Mercerék 1966 nyarán újabb fiatal reménységet csábítottak a Maine Road-ra. Még hozzá nem is akárkit, a klub történetének egyik legnagyobb alakja érkezett. A Bury csapatát 20 évesen, ráadásul csapatkapitányként hagyta ott Colin Bell a „kékek” kedvéért. A legenda szerint Allison ekképp beszélte le a rivális csapatokat Bell szerződtetéséről: „nem tud fejelni, nem tud passzolni, egyszerűen reménytelen„. A középpályás a becenevét („King of the Kippax„) onnan kapta, hogy a Maine Road Kippax street felőli lelátóját az ő érkezésekor újították fel. Az 1966-67-es szezon még a csapatépítés jegyében telt, ez lett volna a cél még a következő idényben is, de akkor megtörtént az, amire senki sem számított.
De ne szaladjunk annyira előre. 1967 októberében Mercer folytatta jó szokását és újabb húszas évei elejét taposó csikóval erősítette meg a „polgárok” keretét. Francis Lee klubrekordot jelentő 60 ezer fontért hagyta ott a Bolton Wanderers-t és bólintott rá Mercer ajánlatára. Lee volt az utolsó „puzzle darabka” Mercer tervében, vele vált teljessé a mesterműve.
Ebben még meg kell említeni a 2011-ben elhunyt Neil Young-ot, aki az egyik legfényesebb saját nevelésű csillaga volt a Manchester City-nek. Az ereiben is kék vér folyt, alig egy mérföldre lakott csak a Maine Road-tól, a szobája ablakából pedig simán rá lehetett látni a Maine Road pályájára.
Allison és Mercer terve tehát egyértelmű volt: tehetséges fiatalokkal minél jobb sikereket elérni. Forradalmi edzésmódszereket vezettek be, a játékosokat gázálarcban futtatták, hogy erőnlétük minél jobb legyen, nagy hangsúlyt fektettek a táplálkozásba és atlétákat, sőt balett-táncosokat is bevontak az edzésekbe. A sikerre nem kellett sokat várni, általános elképedésre az 1967-68-os szezont a városi rivális United-et megelőzve az első helyen zárta. Köszönhette mindezt nagyrészt a már említett játékosoknak. Lee 31 meccsen 16 gólt szerzett, Young pedig a mindent eldöntő Newcastle elleni utolsó bajnokin kétszer talált be (a szezonban pedig összesen 20 alkalommal, amivel házi gólkirály is lett), ezzel oroszlánrészt vállalva a 4-3-as győzelemben. 1937 után így másodjára tudott angol bajnok lenni a City.
Francis Lee ünnepli gólját Newcastle-ben.
A sorsdöntő newcastle-i meccs góljai:
Koccintás a bajnoki címre. Bal oldalon felül Summerbee, míg a fenti sorban jobbról a második Bell.
Big Mal osztja a nedűt.
A manchesteri gépezet nagyon elkapta a fonalat, látványos és eredményes játékstílusuknak hála a következő két évben is került trófea a vitrinbe: 1969-ben FA Kupát (Summerbee emlékezetes gólpassza Young-nak ITT, 2:15-nél), 1970-ben pedig KEK-et (Lee és Young góljaival 2-1-re verték a lengyel Górnik Zabrze-t) és Ligakupát nyert a csapat.
Az 1969-ben FA Kupát nyert csapat kezdője:
Az 1970-71-es szezonban azonban elmaradtak a sikerek, belső feszültségek jellemezték az együttest. Ez főleg a Mercer-Allison konfliktusban csúcsosodott ki, a klub gyakorlatilag két klikkre oszlott, egyik élén Mercer, a másikon Allison állt. A kötélhúzást végül a fiatalabb Allison nyerte, (akit egyébként 1970-ben megkeresett a Juventus), Mercer pedig hat esztendő után pakolhatott.
Edzés a Maine Road parkólójában, 1969-ben.
„Big Mal” utólag lehet megbánta ezt a döntését, hiszen a segédedzőből menedzserré avanzsált „playboy” (nem vetette meg a pezsgőt és a nőket, és akkor még finoman fogalmaztam) egy évig húzta csak, az eredménytelenség miatt 1973 márciusában megköszönték a munkáját és elbocsátották. Ebben az évben is aratott azért egy történelmi sikert a City, a kiesés szélére sodródott városi tesó United az Old Traffordon fogadta a kékeket és mindenképpen győznie kellett volna azért, hogy legalább életben tarthassa a bennmaradási reményeit. A meccset a City nyerte meg, még pedig annak a Denis Law sarkazós góljával (videó lent), aki korábban tíz évig volt a United játékosa. A vörösök ezzel a zakóval elköszöntek az elsőosztálytól.
A menedzserek után szép lassan a játékosok is elszállingóztak más csapatokhoz, Young Prestonba, Summerbee Burnley-be, Lee pedig a Derby County-ba igazolt.
A 70-es évek második felére is maradt azért 1-2 kiugró eredmény, 1976-ban megint Ligakupát tudott nyerni a csapat, 1977-ben pedig ezüstérmes lett az angol élvonalban. 1979-ben Allisont visszacsábították a Maine Road-ra, de megint nem bírta sokáig, és egy újabb gyenge idény után megint ajtót mutattak neki. A 60-as, 70-es évek fényes sikereit hosszú csend követte, egészen 2011-ig…